Al Pacino mióta megöregedett meglehetősen remegő kezekkel választ a szerepek között és valljuk be az elmúlt 10-15 évben rendre mellé is nyúlt. A Szemtől szemben óta elég kevés jó filmhez adta a nevét. Viszont úgy tűnik, hogy az HBO híresen magas színvonala őrá is jó hatással van, hiszen mostanság csak HBO produkciókban nyújtott jó alakítást. Viszont a Dr. Halálra azt mondani, hogy jó film, vagy Pacinora, hogy jól játszik benne, túl kevés. Mert, hogy 70 évesen ebben a tv-filmben bizonyítja, hogy miért is volt ő generációk színész ikonja. Élete egyik legjobb alakítását hozza egy lenyűgöző filmben.
Egy életrajzi filmről van szó, ami egy olyan emberről szól, aki csak időskorára vált érdekessé, még pedig amiatt, hogy a börtöntől sem visszarettenve kiállt az elveiért, megvívta milliók harcát és végül fel is áldozta magát egy magasabb cél oltárán. Értünk tette. Dr. Jack Kevorkian (Al Pacino) eutanázia párti orvos, mindig és mindenkor a betegei érdekeit nézi, főleg akkor, amikor már nincs visszaút és a megoldást többé már nem az élet jelenti. Látványos és egyben botrányos harcot indít a médiában az eutanázia legalizálása érdekében, ő maga a film során 160-szor gyakorolja is azt, mindig vállalva a pereket, mindig megnyerve azokat, hogy aztán a végén mindent egy lapra feltéve indítsa végső rohamát. Ezzel ő is, és a film is nagyon ingoványos terepre tévedt, hiszen a 21. században még mindig ott tartunk, hogy az állam próbálja meg szabályozni, hogy ki élhet, és ki halhat meg, ez még mindig nem a mi döntésünk. Ő már jóval korábban megkezdte eme paradigma lebontását, és ahogy ő mondta, csakis a történelem fog ítélkezni tetteink felett, nem 12 ember.
A róla szóló film legnagyobb erénye, hogy tényleg róla szól. Nem helyeződik át a hangsúly a történet esszenciáját adó, erkölcsi problematikára, hanem Dr. Kevorkiant ismerjük meg, és persze az ő nézeteit e témában. Könnyen elmehetett volna valamiféle önálló szabadságharc irányába a film, ami csak besegít Kevorkiannak és nem pedig prezentálja őt. Ebből kifolyólag, hogy az eutanáziával csak közvetett módon foglalkozik Barry Levinson rendező, eléri azt, hogy a film kikerüljön mindenféle szentimentalizmust vagy éppen bigott vallásosságból fakadó boszorkányüldözést, és megtartsa azt a két lépés távolságot, ami kell ahhoz, hogy objektíven lássuk a témát, mindkét fél érveit megismerve, magunk döntsünk arról, hogy Dr. Kevorkianra nézve egy gyilkost, vagy egy, a legvégsőkig empatikus és kötelességtudó orvost látunk. Ezzel párhuzamosan az eutanázia ügyében is állást foglalunk, de erre kicsit már rányomja a bélyegét Al Pacino lenyűgöző alakítása.
Olyan fantasztikus átalakuláson ment keresztül, hogy egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Al Pacinot nézi, csakis a megtöpörödött, zsémbes, nehéz természetű Dr. Kevorkian van a vásznon. Annyira természetes és őszinte a játéka, annyira mentes mindenféle manírtól, hogy már nem is színészi játékról beszélünk, hanem egy átalakulásról, nem játssza Dr. Kevorkiant, hanem ő maga Dr. Kevorkian. Végig nagyon visszafogott és realista, ahogyan az egész film is az. Annak ellenére, hogy sok fájdalomtól szenvedő embert és gyászoló családtagot látunk, a filmben nincs egyetlen jelenet sem, amiben túlcsordulnának az érzelmek. Érezzük végig, hogy egy-egy eset, nem csak egy csatája ennek a szabadságharcnak, hanem emberi tragédia is, de mégsem tolódik el a hangulat ebbe az irányba. Végig objektív tud maradni, megmutatja az eseményeket, a tetteket, amik Kevorkian nevéhez fűződnek, de nem akarja érzelmileg manipulálni a nézőt, mert egyik esetben sem a beteg van a középpontban, hanem végig Dr. Kevorkianról szól a film. Nem az eutanázia intézménye fölött kell ítélkeznie a nézőnek, hanem Dr. Kevorkian az alany. Ehhez pedig az objektivitás, a remek karakterábrázolás, a tökéletesen eltalált játékidő és tempó, elegendő támpontot biztosít számunkra. Gyönyörű képeket és emlékezetes jelenetek sokaságát adja a film, úgy, hogy mindez „csak” tévéképernyőre készült. Minőségét tekintve azonban jobb, mint a mozifilmek zöme.
Persze igazságtalan lenne, ha nem említenénk meg John Goodman, Danny Huston, Brenda Vaccaro vagy Susan Sarandon nevét, akik szintén legjobbjukat hozzák. Utóbbi lassan tökélyre fejleszti a rákban haldokló asszony karakterét. Persze ilyen gondos irányítás alatt, ennyire letisztult és elegáns filmben könnyű jól játszani. Dr. Kevorkian a film vége felé azt mondja, hogy ez az egész csakis róla szól, csakis magáért teszi, amit tesz, de ha másoknak is jól jön majd, az külön jó. Ha csak a filmre értelmezzük, akkor igaza van, ez tényleg róla szól, és tényleg jól jön nekünk, még sok ilyen kéne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése