City of Life and Death (Nanjing! Nanjing! - 2009)

Kínai háborús történelmi film? Talán megegyezhetünk abban, hogy nem sok jóval kecsegtet az ilyen címke. A hírekből jól tudjuk, hogy a még mindig kommunista államban a cenzúra hatalmas gépezetként működik, és mindenre kiterjed.
A filmek sem kivételek ez alól, sőt: pont ez a műfaj van a legszigorúbban szabályozva, mivel jó exportcikknek számít. Így aztán nem véletlen, hogy híres neves rendezők életpályája szakadt félbe a cenzúra miatt, illetve hogy napjaink jelentős rendezői (például Yimou Zhang) csak jelentős kompromisszumok árán tud dolgozni.

Ezenkívül Kína ontja magából a sztálini időket idéző propagandafilmeket. Persze ezek formája némileg átalakult, és cselekményes, izgalmas, profin megcsinált történelmi filmekbe bújtatják a "dicső" mondanivalót. Legjobb példája ennek The Founding of a Republic című 2009-es film, mely a Kínai Népköztársaság 60 éves fennállására készült, ennek megfelelően Mao Ce-tung hatalomra jutásáról szól, sok akciójelenettel, összeesküvéssel, és persze jó sok pátosszal, ami a "nagy kormányos" Maot körbeveszi. Talán mondanom sem kell, hogy a film nagy része a történelemmel köszönő viszonyban sincs, maximum a kínai történelemkönyvekkel.


Ezek után, mikor hallottam a City of Life and Death-ről, nem sok jóra számítottam: A film a hírhedt nanjingi mészárlásról szól, melyet a japán hadsereg követett el a korábbi kínai főváros lakossága ellen. Bár a tény tagadhatatlan, máig vitatkoznak az áldozatok számáról és a pusztítás jellegéről. Japán szerint sokkal kevesebben haltak meg, mint a kínai beszámolók szerint, és a civil lakosságot megkímélték, csak a katonákkal végeztek. Nem tisztem eldönteni a vitát, az igazság valahol a kettő között lesz, hiszen a japánok híresek háborús bűneikről (ezzel foglalkozik a Men Behind the Sun című gore-horror film), de azért a kínaiak is tudnak nagyot mondani, főleg ha a történelemről van szó. Ezek után egy teljesen egyoldalú, realisztikus mészárlást bemutató, ártatlan gyerekek arcának könnyfacsaró látványára számítottam, akik mind a sátáni japán katonák martalékává válnak. Szerencsére azonban nem erről van szó.


A film egy átlagos háborús filmként kezdődik, ahol a már megszokott emberközeli, imbolygó kamerán keresztül mind a kínai, mind a japán katonák között lavírozhatunk. Már ezzel meglepett a film, hiszen nemcsak a hősiesen, utolsó emberig küzdő helyiek szemszögéből láthatjuk az eseményeket, de a démonizált ellenség soraiba is bepillantást nyerhetünk. Mikor véget érnek a harcok, a film onnantól kezdi kibontani igazán a véres események ábrázolását. Láthatjuk, ahogyan a bujkáló katonákat egybegyűjtik, a helyi nőket a kövér, de nagyon kedves Tang úr (japánoknak dolgozó kínai), és a Harmadik Birodalmat képviselő (ugye a japánok a szövetségeseik) német férfi, Rabe helyezi biztonságba egy zónába, ahol a japán katonák nem bánthatnának senkit.


A város elfoglalása után nem sokkal azonban elszabadul a pokol: kivégzik az összes foglyul ejtett katonát. A legbrutálisabb módszerektől (élve eltemetés) sem ódzkodó japánok nem kímélnek senkit. Nem is vártam mást, ugyanakkor már itt megjelenik a parancsot végrehajtó, de lelkileg sérült, és az áldozatokkal együtt érző japán katona képe. És meg is marad a film végéig: Kadokawa kénytelen végignézni a borzalmakat, de többnyire nem vesz részt bennük.
A film központi témája a nők. A biztonsági zónában élő nőket a katonák kezdetben elhurcolják és megerőszakolják, később pedig egyezséget kötnek: ha önként jelentkezik pár nő, a többiek jobb ellátást kapnak. Kadokawa azonban képtelen megtenni, és inkább egy japán prostituálttal fekszik le.
Bár a nemi erőszak ábrázolása igen brutálisra sikerült, és a passzívan szenvedő és sokszor életükkel fizető nők képe hihetetlenül megrázó, mégis ott lebeg végig egy másik nézőpont: ezek a katonák éretlen fiatalok, érő férfiak, akiket természetes ösztöneik vezetnek, és akik nem érzik tettük súlyát. Csak passzív szereplői egy kegyetlen háborúnak, amit a fejük fölül irányítanak. És ez az ábrázolás már jóval árnyaltabb, mint ahogyan egy kínai háborús filmtől remélhetnénk, és ez is válik a film értékévé.


Természetesen erős a kínai oldal szenvedésének ábrázolása, az önmagát feláldozó egyszerű ember mártíromsága (a már említett Tang úr), a külföldi közvetítők tehetetlensége, és a japán tisztek, vezetők kegyetlen viselkedése, de mégsem azt érzem, hogy itt a jó és a rossz áll szemben egymással. Itt csak áldozatok vannak: a háború és a politika által embertelenné vált fiatalok, és az ő áldozatukká vált ártatlan civilek. És bár ez a megközelítés nem mondható újszerűnek, a film nemzetisége, témája miatt mégiscsak meglepő. De pont ezzel válik jó filmmé, és a szerintem felesleges fekete-fehér jelleg és a néhol túl pátoszosra sikerült jelenetek sem tudják ezt túlságosan meggyengíteni.


A City of Life and Death korunk kétarcú kínai filmgyártásának egy reményt keltő darabja, ami brutális realisztikusságával, árnyalt nézőpontjával és a propaganda jelleg minimálisra redukálásával méltán nyerte el a külföldi sajtó tetszését.

verdeleth