Kick-Ass (2010)

imdb

A szuperhősök, de főleg a szuperhősös képregények rajongóinak nincs oka panaszra: egyre több film dolgozza fel kedvenc hőseiket. Batman, Pókember és még ki tudja mennyi híresség lett többször feldolgozva, de a nálunk kevésbé híres képregények is megtalálták a vásznon a helyüket (Watchmen). A Kick-Ass talán kilóg s sorból, hiszen nem hagyományos. szupererővel rendelkező hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről.


A film főszereplője Dave, a képregénymegszállott szemüveges lúzer, aki szuperhős akar lenni. Estéként ő Kick-Ass, aki "ufólibafos" zöld ruhájában veszi fel a bűnözők ellen a harcot, de első akciója során majdnem meg is hal. Felépülve, de immáron elhalt idegvégződésekkel és a csontjait tartó vasakkal újra felveszi a harcot. Egyik komolytalannak induló akcióját azonban vérfürdővé változtatja két másik "profi" hős: a maffiavezéren bosszútállni akaró volt rendőr és tíz éves, fegyvermegszállott kislánya. Chris D'Amico, a maffia főnöke hamar lép, és Kick-Asst kezdi el üldözni, mivel úgy hiszi, ő tizedeli az embereit.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám hogy a film egy szuperhősös Amerikai pite, és sajnos a film első fele sok bárgyú, szexcentrikus poénnal "kápráztat" el, nem is szólva a lúzer szerelmes lesz-témáról, rengeteg félreértésről. Ehhez jönnek a nagyon kiszámítható (és a trailerekben már ellőtt) gegek, amiket Kick-Ass a hősködés közepette véghezvisz. Szerencsére azért még ebben a részben is találni jól sikerült poénokat, és van egy pár véres akció is.


De ami igazán szerethetővé teszi a Kick-Asst, az inkább az első rész után történik: a volt rendőr (Nicholas Cage) és kislánya (na meg Kick-Ass) szuperhősruhában, állig felfegyverkezve irtja a maffia embereit, és bizony ami ott történik, azt Tarantino is megirigyelhetné: a Kill Bill éttermi jelenetéhez hasonló, sokszor abszurd akciókoreográfiában hullanak a végtagok, fröcsköl, spriccel és ömlik a vér, a golyószóró előtt csak úgy hullanak az emberek. És ezek nagy részét egy aranyos, 10 éves kislány hajtja végre. Nem mondom, hogy ez a legerőszakosabb film, amit valaha láttam, de bizony John Woo legjobb pillanatait idéző jelenetek sorjáznak az utolsó fél órában, és persze az egyik kínzós jelenet sem menne el egy Pókemberben.


Nagyon kétarcú film a Kick-Ass: egyfelől egy elcsépelt vesztes-srác története, aki szuperhős akar lenni (ismerős ez valahonnan?), másfelől egy komoly bosszúfilm, tele véres-erőszakos jelenettel, ahol egy kislány több embert öl meg, mint egy átlagos hős egy akciófilmben. Nem tudom mennyire lesz erre vevő a közönség, de mindenképp újszerű megközelítése a film a szuperhős témának. Na meg szórakoztató is.

verdeleth

Valhalla Rising (2009)

imdb

Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.
Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.
Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth

A gazdatest (The Host - Gwoemul - 2006)

imdb

A gazdatest kis hazánkban talán az egyik legismertebb dél-koreai film. Az már már kérdés, hogy nagyon vegyes kritikákat kapott: sokan egy igazi szerzői filmnek látták, míg mások egy katasztrofálisan rossz horrornak. Nem segített a hazai forgalmazás sem, ahol horrornak, szörnyfilmnek lett kikiáltva, és jópáran pont ezért csalódtak benne.
Ha elsőre megnézzük, lehet valami alapja. Adott egy elég bugyuta történet: egy vegyi mérgezés miatt a Han folyóban egy halszerű lény mutálódott óriásira, és a szörnyfilmekhez híven tizedelni kezdi a békésen horgászó, sütkérező tömeget. A folyóparton büfét üzemeltető családot (apa két hülye fiával és értelmes lányával, illetve az egyik fiának kislányával) is hatalmas veszteség éri: a kislányt elviszi a szörny. A család elindul megkeresni a lényt, hogy visszaszerezzék a lányt.


Ha ez még nem lenne elég, a filmben csak úgy hemzsegnek a klisék: titkos katonai összeesküvés, amerikai hatóságok jelenléte, fertőzés és karantén, egy mindent túlélő főszereplő. Na és persze a szörny: a sok pénzből készült mégis nagyon gagyi CGI-lábas-hal-mutáns furcsa testmozgással és kinézetével őrzi a műfaj "dicső" hagyományait.


A gazdatest szemére vetették, hogy nem elég, hogy gyenge horror, de a családi dráma és a vígjáték elemeivel további gyengíti az amúgy sem túl magas renoméját. Ugyanakkor itt el is érkeztünk a film egyik kulcspontjához. Ha nem tekintünk a filmre mint horrorra, meglepődünk, mennyi mindent nem is vettünk észre elsőre: A gazdatest nemcsak a mutáns lényből, a tragikus cselekményből, hanem az egész műfajból viccet csinál. Logikátlan cselekmény, abszurdba hajló akciójelenetek, a csúcspontok lerombolása. De ezt úgy viszi véghez, hogy a film egy percig sem lesz unalmas. Hogy is lehetnek egy szörny-horror-akció-paródia az?
A gazdatest nemcsak ezt a műfajt forgatja ki. A vérkomolynak tűnő családi dráma-vonalat sem képes egy percig sem komolyan venni, és egy gyászoló tömegből ugyanúgy képes viccet csinálni, mint egy a halál torkában álló férfi nevetséges küszködéseiből, vagy a főhős gigászi harcából a szörny ellen.
A film rendezője ugyan inkább komolyabb thrillerjeiről (Memories of Murder vagy a legutóbbi Mother) ismert, de ezekben a filmekben sem átall infantilis humort belevenni. Hozzávehetjük, hogy Dél-Korea egyik legismertebb színésze, Kang-ho Song (Memories of a Murder, Secret Sunshine, The Quiet Family, Thirst) játssza benne az éretlen, kétbalkezes szőke üstökű apát, aki mind tragikus, mind komikus szerepeket el szokott vállalni, és bizony egy hülye pofáért nem kell a szomszédba mennie.


Talán sokaknak nem mond újat a film ezen megközelítése, mégis fontos, hogyne  úgy tekintsünk A gazdatestre, mint műfaji szuperprodukcióra, inkább mint egy zseniális rendező vérbeli szatírájára vagy paródiájára. És akkor máris jobban szórakozunk.

verdeleth

A pimasz barátnőm (2003)

imdb

Egyre jobban hiszem, hogy az emberek megcsömörlöttek az amerikai romantikus vígjátékoktól. Én soha sem voltam híve nagyon a műfajnak, tengerentúli művelőiknek meg főleg nem, de azért egy rajongó is elismeri, hogy egy tű keresése a kazalban mégiscsak könnyebb, mint jó filmet találni a műfajban. A legnagyobb baj ezekkel a filmekkel, hogy egyszerre romantikus és vicces is akar lenni, de sajnos egyik sem sikerül és a bárgyú, ostoba és százszor elcsattant poénokból észrevétlenül olyan nyáltengerbe futunk, aminek nem sok köze van a valódi érzelmekhez. Üdítő kivétel volt az (500) Days of Summer, de ez még mindig nagyon kevés. Vigyázó szemeinket tehát érdemes más országok filmjei felé vetnünk, és máris megtalálhatjuk azt, amire vágyunk: színvonalas, humoros és megható filmet egyszerre.


A pimasz barátnőm 2003-ban hatalmas siker volt, amit Koreában azóta is csak kevés filmnek sikerült felülmúlni, rendezőjét pedig máig a műfaj ikonjaként tartjuk számon, bár ezt a színvonalat csak egy filmjében tudta tartania (Windstruck-A szerelem kísértete, mely A pimasz barátnőm előzményének is tekinthető)
A film egy fiatal srác blogja alapján készült könyvből lett adaptálva. Gyeon-woo kétbalkezes fiatal egyetemista, aki egy este a metrón összeakad egy részeg fiatal lánnyal, megpróbálja egy hotelbe vinni, amiből hatalmas botrány kerekedik. A két fiatal kapcsolata ezután sem lesz zökkenőmentes: a nagyhangú, veszekedős, verekedős lány rengeteg kínos helyzetbe hozza Gyeon-woo-t, aki egyre nehezebben viseli a lány különcködését.
Ugyanakkor a sok próbatétel alatt mégiscsak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az ambivalens kapcsolat végig megmarad kettejük között, és a fiú soha nem lehet biztos abban, hogy valóban együtt vannak.


Nem is lenne koreai film, ha nem vegyítené a humort és a drámát egyszerre: a film első fele inkább a helyzetkomikumra épülő abszurd jelenetekből áll, míg a második fele egy gyönyörű szimbólumokkal telepakolt vérbeli romantikus dráma. Mégsem homogén ennyire, mindkettő részben megtalálunk valamit a másikból, így soha nem megy el túlságosan egyik irányba sem. A rendezői változat tartalmat néhány fölösleges jelenetet, de a röpke 130 perc nagyon hamar elrepül. Ehhez asszisztál a nagyon eltalált filmzene és a színészek is (főleg a szemet gyönyörködtető Gianna Jun).


Jae-young Kwak filmje nem véletlenül lett etalon az ottani romkomok világában: értelmes, szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket bemutató film A pimasz barátnőm, ami bátran ajánlható az izzadságszag nélküli, ostoba, idegesítő, elcsépelt és nyálas filmekbtől megcsömörlött nézőknek. Persze ha még nem késő, hiszen Szeszélyes szerelem címmel már ez is újra lett forgatva Amerikában, amiben Elisabeth Cuthbert-en kívül nem sok pozitívumot lehet felfedezni.

verdeleth

Az alagút (Der Tunnel - 2001)

Bár egyre több német film szól a náci korszakkal való szembenézésről, a világháború utáni keletnémet, Kelet-berlini kommunista éra már kevésbé feldolgozott. A mások élete a téma egyik csúcspontja, de hasonló színvonalú filmért érdemes visszamenni pár évet.

Az alagút a berlini fal építésekor (1961) játszódik. A várost kettéválasztó monstrum célja az egyre több nyugatra szökő lakos feltartóztatása. A fegyveres őrök által védett határon csak a életük kockáztatásával lehetett átjutni, és sok száz ember itt lelte halálát.
Harry Melchior keletnémet úszóbajnok hamis papírokkal átjut a határon, de át akarja hozni húgát is. A korábban átszökött barátai is több családtagért, feleségért, barátért és barátnőért aggódnak, és elhatározzák: egy alagutat ásnak a fal alatt, és azon keresztül szöktetik át szeretteiket.
Az elsőre komolytalannak és lehetetlennek tűnő történet valós eseményeken alapul, és bár valamennyire biztosan ki lett színezve, mégiscsak elképesztő, hogy 10-20 férfi és nő hónapokon keresztül a föld alatt élnek, ásnak, mind egy közös cél érdekében.
A kicsit sem veszélytelen vállalkozás többször is meghiúsulni látszik, és egyre több kockázatot vállalnak mind a nyugaton ásók, mind a keleten ragadt családtagok, akik jól megszervezett titkos üzenetváltások útján kommunikálnak a grandiózus tervről. Eközben a keletnémet rendőrség jól bevált eszközeivel (fenyegetés, megfélemlítés, beszervezés) próbálja a megneszelt tervet felgöngyölíteni.

Amikor tehát nem az alagutat ásók elkeseredett harcát látjuk, megismerkedhetünk a város keleti felével és a Német "Demokratikus" Köztársaság mindennapjaival. Az állandóan rettegésben élő családtagokat folyamatosan zaklatja a rendőrség elszökött szeretteik ügyében. És nem számít, hogy milyen eszközzel, de szóra bírják őket. Nem szent egy anya-gyerek, egy férj-feleség kapcsolat, mert ebben az országban az a jó állampolgár és elvtárs, aki a politikának és az ideológiának hűséges, nem pedig egy másik emberhez.
Ebből a megközelítésből is egyértelmű, ami talán nem mindig olyan nyilvánvaló: ezek az emberek nem a tejjel-mézzel folyó, kóla és rágószagú rózsaszín nyugatra vágynak, mint azt a kommunista propaganda hangoztatta. Jólétre vágynak, de a szó másik értelmében: egy olyan életre, ahol az ember és családja élete nem embertelen pártitkároktól, titkosrendőröktől, ügynököktől függ. Egy olyan országban akarnak élni, ahol nem annyit lép a ranglétrán, ahány barátját vagy szerettét árulta el. Tudják, hogy odaát sem a Paradicsom van, és tudják, hogy addigi házukat, munkájukat is elvesztik, ha átszöknek. De a történelem már sokszor bebizonyította, hogy van, akinek sokkal fontosabb a szabadság és a valóban emberhez méltó élet, mint bármi más.
Az alagút nem lenne ilyen értékes film, ha ezt nem ábrázolná ilyen erősen. És bár igaz, hogy nagy hangsúlyt fektet az izgalmakra, a csavarokra, de ezek nagy része is erősen kapcsolódik a történelmi helyzethez, másrészt sokkal hangsúlyosabb a fal és nem az, ami alatta történik. Mert ez a fal nem olyan, mint bármelyik más. Nemcsak egy szimbólum. Nemcsak egy határ. Ez egy emberi kéz által kreált szörnyeteg, aki családokat, szakít szét, szerelmeket és életeket tesz tönkre. Nem véletlenül időzítették a filmet a fal építésének 40. évfordulójára, és Az alagút méltó emléke ennek a szörnyű korszaknak és csúfos végzetének is.

verdeleth

Az utolsó part (On the Beach - 1959)

imdb

Közhely, de igaz, hogy reneszánszukat élik a poszt-apokaliptikus filmek, illetve a különböző katasztrófa-világvége filmek. Hasonló filmeket a régmúltban is találni, amikor a hidegháborús légkör és az atomháborútól való félelem valódi veszélynek tűnt. És bár utóbbi szerencsére nem következett be, tény hogy a kor hangulata rányomta a bélyegét az 1950-es, 60-as évek filmjeire.

Az utolsó part története a már bekövetkezett atomháború után játszódik, és bár minden földrészről eltűntek az emberek, Ausztráliába még nem ért el a sugárzás. Persze ez is idő kérdése, de a emberiség fennmaradó pár hónapját próbálják még kiélvezni. Egy amerikai tengeralattjáró és fedélzete az egyetlen a nagy kontinensről, akik túlélték. Életük utolsó hónapjait arra szánják, hogy visszahajóznak San Franciscóba, ahonnan egy távíró értelmetlen jelzéseit veszik. Talán túlélte valaki a világégést?


A kétségkívül érdekes alapötlet a film során felvet néhány tudományos kétkedést, de ez talán nem is olyan fontos. Az ilyen filmek esetében a hangulat, az izgalom sokkal többet ér. A nézőnek sajnos egy ideig várni kell, mire történik valami. A film első fele (cirka egy óra) az érzelmekről szól: Lionel Towers (Gregory Peck), a tengeralattjáró kapitánya és egy helyi, kissé rosszhírű, alkoholt sem megvető nő (Moira - Ava Gardner) között kibontakozó szerelem és egy ausztrál tengerésztiszt, Peter Holmes (Anthony Perkins) felesége és kislánya miatti aggódás tölti ki a nem kevés időt. Utóbbival nincs is gond, sőt a film apokaliptikus hangulatát ez erősíti a legjobban: Holmes is elhajózik Amerikába, és megpróbálja feleségét rávenni, ha a sugárzás ideérne, ők vegyenek be egy méreg tartalmú altatót, hogy nyugodt és fájdalommentes halállal kerüljék ki a a sugárzás szörnyű következményeit. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen lelki erő kell ahhoz, hogy valaki saját szeretteinek adjon be mérget, ezzel a kisebb rosszat választva.
Sajnos az a halálváró és elkeseredett légkör, amit Peter Holmes és családjának karaktere épít fel, a többi ausztrál ember viselkedése le is rombolja: mindenki éli egyszerű hétköznapjait, iszogatnak, beszélgetnek, dolgozni járnak, a tengerparton fekszenek vagy vitorláznak. Egyfelől számomra elképzelhetetlen, hogy az emberek ennyire nyugodtan és egyszerűn viselkedjenek egy hasonló helyzetben, mikor már tudják, hogy pár hónap, és mindennek, mindenkinek vége. És ha még el is fogadjuk, túl erős a kontraszt Holmes és a többiek viselkedése között, és ez nem szolgálja a filmet.
Visszatérve Towers kapitány és Moira szerelmére, erről már nem tudnék indulatok nélkül beszélni: természetesen minden témájú és műfajú amerikai filmbe kell egy kis románc (főleg az 50-es években), de ami itt folyik, az a nézők totális arculcsapása: a játékidő fele értelmetlen, zavarodott párbeszédek, bárgyú bókolások és giccses zenével aláfestett csókjelenetek színtere. És ez nemcsak azért zavaró, mert nem romantikus filmet nézünk, de egy világvége(utáni) filmben ez annyira odaillő, mint a Titanicba Freddy Krueger.

Na de ne panaszkodjunk, sok-sok átunott perc után végre elindul az a tengeralattjáró a felperzselt Amerikába, és végre történik is valami. Vagy legalábbis ezt várjuk. Tény, hogy a san franciscó-i kihalt, üres utcák látványa nem mindennapi és kellően vészjósló hangulatú, én azért ennél sokkal többre számítottam. Sehol egy halott az utcán, sehol egy megsérült épület. Természetesen ennek oka is el van magyarázva, kérdés ki hiszi el. Na most már tényleg induljunk el a titokzatos üzenetek küldője felé, aki talán az egyetlen túlélője egy atomháborúnak. És akkor jön a film legnagyobb, legváratlanabb és legütősebb csattanója: egy felborult kólásüveg és egy reluxa szélben való mozgása "küldi" a távíró értelmetlen jeleit. HAHAHA. Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, mindenesetre én nem tudok úgy szívből nevetgélni, mint a meglepett szereplők. Hogy kis túlzással éljek, az agyvérzés kerülget. Tényleg erre vártam másfél órát? Hogy egy romantikus giccsparádé után ez legyen egy atomháborús-világvégés-apokalipszisfilm legnagyobb és legizgalmasabb fordulata?
A legnagyobb hibát azonban akkor követtem el, mikor itt nem nyomtam meg a STOP gombot. Gondoltam, az a kritikus utolsó fél óra majd kárpótolhat mindenért, ahogy szemtanúja leszek az emberiség utolsó óráinak, elkeseredett könnyeinek. De még mielőtt ezt megkapnánk, végignézhetünk egy autóversenyt, melyet egy helyi tudós, a kissé alkoholista Julian (Fred Astaire alakítja) nyer meg. Nem is részletezném a verseny nevetségesen szürreális menetét, mindenesetre újabb időhúzás egy teljesen felesleges és kihagyható karakterrel a középpontban.
A film utolsó percei végre tényleg az adják, amire vártunk, de a csendes pusztulás képei, és egy transzparensről ordító tipikus szájbarágós tanulság (Van még idő testvéreim!) sem tudják feledtetni mindazt, amit az elmúlt két óra nyújtott. Mert bizony nyújtott valamit: tömény giccset, szánalmas történetet, idegesítő bájolgást és nevetséges csattanókat. Hiába a nagy színészek, hiába Stanly Kramer, aki a 60-as évek egyik legnagyobb rendezője. Érthetetlen, hogyan válhatott ebből a szégyenből klasszikus film. Mindenesetre aki valóban az atomháború hangulatát szeretné filmen látni, az NE Az utolsó partot válassza. És aki nem szereti büntetni magát, az is kerülje el messziről.

verdeleth

Air Doll (Kûki ningyô - 2009)

imdb

Hirokazu Koreeda japán rendező hétköznapi emberek drámáival várt ismertté (Maborosi-Lidércfény, Distance, vagy a nálunk TV-ben is játszott Anyátlanok). Mostanában mintha távolodna eddigi stílusától: legutóbbi filmje egy rendhagyó szamurájfilm volt, most pedig egy elsőre furcsának tűnő történettel állt elő.
Az Air Doll főszereplője egy guminő, ami (aki) egy magányos férfi estéit teszi szebbé. Egy nap a baba életre kel, és elkezdi megismerni az emberek világát, Tokióban bolyongva felfedezi a várost és az embereket, de estére visszatér, és újra élettelen guminőt játszik, egyre nagyobb boldogtalansággal.


Bár az alapötlet ismerős lehet a Próbaba című amerikai filmből, a hasonló szituáción kívül nem köti semmi össze a két filmet, itt ugyanis az Air Doll nem egy romantikus vígjáték hanem egy igen mély emberi dráma. Bár paradoxonnak tűnhet egy guminő és az emberi jelző összekapcsolása, mégsem az.
Nozomi (a baba neve) gazdájának fétis-ruháiban (takarítónő, iskoláslány) a városban bolyongva megpróbál beilleszkedni, kapcsolatokat keresni. Mintha vonzaná magához a hozzá hasonlóan magányos embereket: egy költői vénával megáldott szegény öregúr, egy bolond idős nő és egy középkorú nő, aki képtelen elviselni az évek múlását. És bár Nozomi egyikükkel sem fog mély kapcsolatot kiépíteni, mégis kissé szebbé tudja varázsolni napjaikat. Mégsem érzi úgy, hogy addigi szerepéből ki kellene lépni, és estére visszatér "szeretőjéhez". Egy nap a városban bolyongva betér egy videotékába, és hamarosan munkát vállal, a fiatal eladófiúval pedig új kapcsolata kezdődik.


Nem tagadom, hogy elsőre elég abszurdnak tűnik a cselekmény, ugyanakkor érdemes továbbgondolni a látottakat, így hamar rájöhetünk, hogy inkább egy allegorikus filmmel van dolgunk. Mert bár hiába egy élettelen tárgy a főszereplő, mégis több érzelemmel rendelkezik, mint a város lakói, akik mind megtört, magányos, zárkózott és szomorú emberek. Nozomi pedig olyan, mint egy kisgyermek: fel akarja fedezni az emberek világát, mindent meg akar tudni, és még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is tud örülni, ellentétben a lelki sérült mellékszereplőkkel. Hiába tárgy csak, mégis sokkal több élet szorult bele, mint bárki másba környezetében.

Nozomi a boldogság és a remény szimbóluma, egy olyan ember képe, aki kihalni látszik az egyre modernebb és egyre kényelmesebb, de végletekig üres életünkben, akinek az okoz örömöt, ha egy vízcsepp fut végig testén, ha felismer egy virágot vagy egy csillagot.
Elgondolkodtató és nagyon megható emberi dráma ez a saját életünkről és a nagyvárosi magányról és boldogtalanságról, ami egyre több filmben megjelenik (elég ha az általam bemutatott Castaway on the Moon vagy a Tokyo Sonata c. filmekre gondolunk).
És bár a film vége elsőre a remény elvesztésének tűnik, Nozomi bukása nem hiábavaló, aki utolsó leheletével átad magából egy kis darabot mindenkinek.


Az eddigi gondolatokkal még sok mindent nem mondtam el a filmről, hiszen Nozomi és a fiú közti szürreális szerelmi-testi kapcsolat szinte ugyanolyan erősen van ábrázolva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a guminő (és azt szinte élőnek tekintő gazdája, aki ugyanolyan szánni való, magányos ember, mint az összes többi, talán még jobban is) és Nozomi kapcsolata a nőket tárgynak tekintő "kapcsolat" és szexualitás szimbólumává válik, ez szintén nagyon erősen van reprezentálva.


Talán túlzónak tűnnek a nagy szavak, de a Departures óta nem láttam ilyen megrázó, mélyen emberi filmet, és bár kevésbé direkt és könnyfakasztó, mint az ázsiai drámák egy része, mégis eléri a kívánt célját: akár egy percre is elgondolkozzunk saját életünkön és boldogságunkon. Külön érdem, hogy ezt egy abszurdnak tűnő történettel és karakterrel érte el Koreeda. Tetejébe még az elmúlt évek egyik legjobb alakítása is a filmmé: Nozomit a koreai Doona Bae (A gazdatest, A bosszú ura) alakítja, és olyan természetességgel játssza az életre kelt guminőt, mintha egész életében az lett volna.

verdeleth