The Quiet Family (Choyonghan kajok - 1998)

A Going by the Book kapcsán már kitértem a koreai vígjátékokra. Itt következik egy kicsit régebbi, de annál jobb komédia.

Tae-gu, a Kang család feje vidékre költözik családjával, ahol megesznek egy kis fogadót. Ám rá kell jönniük, hogy az épület nincs a legjobb helyen. Várják a vendégeket, de mindhiába. Mikor már minden veszni látszik, megérkezik egy hallgatag férfi és szobát bérel. A család örömét azonban másnap reggel ugyanez az ember veszi el: holtan találják. Az öngyilkosságba menekült férfi testét a család inkább elássa az erdőben, hiszen a fogadó hírnevének nem tenne jót a szörnyű eset. Tetézi a bajt, hogy a panzió következő vendégei sem "örvendenek túl jó egészségnek" másnap reggel, így a család üzleti vállalkozása lassan temetkezési vállalattá módosul.


Persze a cselekmény nem merül ki ennyiben, és szemtanúi lehetünk a furcsa életvitelű család bonyodalmakkal teli hétköznapjainak és egyre gyanúsabb viselkedésüknek, mely már a hatóságoknak is szemet szúr, még tovább fokozva a fogadón belüli őrületet.

Valahol olvastam, hogy a The Quiet Family olyan, mintha az Adams Familyt és a Zimmer Ferit összegyúrnánk. Én talán még megemlíteném A miniszter félrelépet is, abban a filmben dugdossák a "hullákat", szeretőket, férjeket és feleségeket ilyen szorgalommal, és a film nagy részére szintén a helyzetkomikum maximális kihasználása jellemző.
Aki kíváncsi egy jó kis fekete komédiára, vérre és nevetésre, az legyen e furcsa szálló vendége 100 percre (de ne maradjon senki sem reggelig).


A filmnek készült egyébként egy japán remakeje (The Happiness of the Katakuris). Rendezője a hírhedten sokkoló Takashi Miike, aki a család történetéből egy nagyon beteg horror-vígjáték-musicalt csinált. A könnyedebb filmek hívei inkább az eredetit nézzék meg.

A film rendezője Ji-woon Kim, a híres koreai triumvirátus tagja (a többiek: Chan-wook Park - Oldboy és Jon-hoo Bong - A gazdatest, Memories of Murder), aki olyan filmekkel vált ismertté, mint a Két nővér (az egyik legjobb pszichothriller az egész műfajban), és a véres bosszú-gengszterfilm, a Keserédes élet.

verdeleth

A Próféta, avagy az év legjobb filmje

Ez a film meg ad mindent a nézőnek, amit egy börtönfilmtől elvárhatunk, az már más kérdés, hogy még tovább is megy és a vége az lesz, hogy az év egyik, ha nem a legjobb filmjével gazdagodunk. Jacques Audiard filmje gyakorlatilag minden apró részletében egy remekmű. Ezt a Cannes-i zsűri is elismerte a zsűri Nagydíjával.

A történet rövid lényege: Malik El Djebena 19 évesen bekerül egy francia börtönbe. Hat évet kap, ezt kéne valahogy kihúznia. Fél, meg van rémülve, próbál láthatatlan lenni, de ha belekötnek nem hagyja magát. Luciani a korzikai maffia főnöke, aki szintén ebben az intézményben tengeti hétköznapjait, a börtön falai között is intézi a társaság ügyeit, ebben „kéri” El Djebena segítségét – védelemért cserébe, illetve ha segít, akkor nem ölik meg. Maliknak végeznie kell az egyik befolyásos arab rabbal. Üggyel-bajjal meg is teszi, de a gyilkosság többé nem engedi, és végig kísérti a 6 évet, irányítva őt a túlélés felé, egyfajta jövőlátó prófétává téve. Hű „szolgája” lesz Lucianinak és egyre bizalmasabb embere, míg végül már saját üzletbe is kezdhet, hogy túl nőjön egykori főnökén…

Ebből a rövid leírásból is érezni, hogy ebben az esetben sem egy „műfaj tiszta” alkotással van dolgunk. Az alap egy börtönfilm, de ez vegyül a maffia filmek klasszikus felemelkedés történetével. Ezen kívül egy rakás olyan jelenet van benne, ami szépségénél fogva idegen a zsánertől és ugyan ezen okból emeli ki onnan a filmet. Mondhatnánk azt is, hogy sikeresen keveri bele a szerzőiséget a rendező. Gondolok itt azokra a jelenetekre, amikor egynapos eltávokat kap a főhős, és ilyenkor minden annyira kontrasztossá és lassúvá válik a börtönön belüli világhoz képest, hogy el is felejtjük a történet súlyát. A zene és a képi világ egyszerre emeli ki Malik másságát és jeleníti meg az elvágyódás motívumát is. Viszont, ami a börtönben játszódik (és a film nagy része ilyen) az kegyetlen, szikár és hihetetlenül realisztikus. Audiard olyan remek élethelyzeteket (pl.: a penge próbálgatása a szájban) talált hőse szenvedéseinek bemutatására, amivel egyszerűen fizikailag lehetetlen nem azonosulni. Mindeközben a film olyan alázattal és érzékenységgel mesél a mai Franciaország egyik legnagyobb problémájáról, vagyis etnikai megosztottságáról és sokszínűségéről egy mikrotársadalom keretei között, hogy közben nem csúszik el egyik irányba sem, hanem teljesen „PC” marad végig. A fiatal főszereplő játéka pedig kifogástalan, ahogy a többi viszonylag ismeretlen mellékszereplő is megállja a helyét.

Az utolsó jelenet pedig egészen zseniális. Abban a félmosolyban és ideges hátratekintésben egyszerűen benne van minden, ami miatt ezt a filmet látni kell. Beleborzong a néző és nem hagyja nyugodni jóval a stáblista megjelenése után sem.
Igen, eddig ez számomra az év legjobb filmje, és hát ennek az évnek lassan vége van.

Törvénytisztelő polgár

F. Gary Gray, mint az akciófilmek egyik mágusa, mindent tud a műfajról, de én mondjuk pont azt szeretem benne, hogy mindig össze is keveri valamivel. Ezt tette a Törvénytisztelő polgárral is, de még milyen jól tette.

A szereposztást látva mondjuk megijedtem egy kicsit. No nem azért, mert rossz színésznek tartom Gerard Buttler-t vagy Jamie Foxx-ot, éppen ellenkezőleg. Kicsit féltettem a derék Gerardot, hogy sikeresen beskatulyázza magát valamiféle akciósztár karakterbe. De aztán eltelt a filmből 10 perc és megnyugodtam, hogy ez a film azért jóval több ennél, és Gerard is mutathat valamit színészi repertoárjából. Mert, hogy rögtön a lényegre tér a film, Clyde Sheltonnak lemészárolják a családját miközben ő ezt tehetetlenül végignézi. A gyilkosokat elkapják, azonban az ügyész Nick Rice alkut köt velük. Az egyik 5 évet kap a másik meg mehet a halálsorra. 10 évvel később végrehajtják a kivégzést, de valami hiba történik, és a nyugodt, örök álomba szendergés horrorisztikus jelenetbe csap át. Nem sokkal később a már szabadlábon lévő másik tettest is megtalálják, 25 darabban. Beviszik Clydeot, aki ügyvédet sem kér, viszont mindent beismer egy alku keretében. Innentől kezdve elindul a macskaegér játék, csak éppen nem a tárgyalóteremben...

A film egy lájtos tárgyalótermi drámának indul. A felvezetés hangulata jó, a nézőt az igazságérzete nem hagyja nyugodni, mindenki ideges, kezdődhet a tárgyalás. Ekkor azonban átcsap a film egy olyan véres thrillerbe, tele fordulatokkal, hogy a Fűrész készítői is elkezdhetnek pironkodni. A végéig marad benne szufla, habár a nagy leleplezés nem üt akkorát, mint ahogy szeretnék, de sebaj a következő fordulat úgy is feledteti azt. Mindeközben sikerül még elhelyezni néhány egészen ütős pábeszédet és a végén még a pokol lángjai is megelevenednek. (Ez egy különösen szép kép.) De talán mégis az a film legnagyobb erénye, hogy a műfajtól szokatlanul van némi morális mélysége is, amit nem hagy el az akciók közepette sem. Igaz néha Jamie Foxx fénysebességgel közlekedik - más magyarázat nincsen -, de ennyi kamu még belefér. Illetve azért itt dicsérném meg Gerardot, ő is ad súlyt a karakterének, a jó öreg Jamie viszont ugyanazt az arcát hozza, amit mindig is, amikor éppen nem Ray Charlest játszik.

Szóval számomra kellemes meglepetés volt a film. Ha egyenként nézzük a műfajait, amik keverednek benne, akkor külön-külön vannak nála jobbak, de így összekutyulva ez nem is olyan rossz. Végig izgalmas, a játékidő csak úgy röpül, az meg azért mindig pozitív jelző.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1197624/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=rA10RDU9quU

Egy falusi orvos (A Country Doctor - 2007)

Japán animációs film. Az ilyen címkétől általában a hideg kiráz, vagy legalábbis messziről kerülöm. Valahogy a maga és az anime nagyon messze áll tőlem. Ennek oka általában maga a rajzolás, a karakterek stílusa, illetve hogy majdnem minden ilyen filmben a szereplők ugyanúgy néznek ki, ami szerintem nem kicsit idegesítő. Az egyéb zavaró tényezőkre ki sem térek, maradjunk annyiban hogy kerülöm a japán animációkat.

Ezt a filmet sem animék szorgos keresgélése közepette találtam. Címe alapján emlékeztem, hogy Kafka talán egyik legbetegebb és legzseniálisabb (pedig van neki egy-kettő, sőt, talán minden műve) írása. Hogy milyen lehet egy majd százéves pár oldalas Kafka novella egy japán animációs rövidfilmben (21 perc), elképzelni sem tudtam.


Magáról a novella történetéről nem szeretnék, de talán nem is tudnék mesélni. Olvassa el inkább mindenki (kb. 4 oldal) itt (lehetőleg a film megnézése előtt) Maradjunk annyiban, hogy talán a legfurcsább, legszürreálisabb, legérthetetlenebb történet amivel valaha találkoztam, olyan rétegei vannak, amit egy olvasásra nem lehet felfogni. Szerintem minden olvasásra más gondolatok, érzések kavarognak az olvasóban.



Aggódtam, hogy a film nem lesz hű a történethez, mert bár az adaptáció lényege legtöbb esetben nem a mű szószerinti visszaadása, ebben az esetben csak így érdemes megcsinálni. Szerencsére nemcsak visszaadja a történet lényegét, de szinte szó szerint ugyanaz. Kafka szinte minden mondatát szóban és képekben is megkapjuk. Ez persze még kevés lenne, ha a film nem adná vissza a novella hangulatát. De ebben sem vall szégyent a film: őrült, japán nyelvű kántáló narrátor, szürreális képekben tobzódó, a fizikai törvényeket semmibe vevő mozgások jellemzik az animációt, és a karakterek, a környezet ábrázolása sem vall épelméjű készítőkre.


Mindezekkel a film nemcsak teljes egészében adaptálja Kafka írását, de az általam eddig látott animációs filmek közül is a legjobb címét mondhatja magáénak.

A filmhez van magyar felirat: itt

verdeleth

A köd (The Mist - 2007)

Frank Darabont neve hallatára legtöbben Stephen King adaptációira gondol. Nem véletlenül, hiszen a Halálsoron és A remény rabjai is ige előkelő helyen szerepelnek például az imdb ranglistáján (utóbbi az előkelő első helyet tudhatja magáénak).
Darabont 2007-ben sem tért el a megszokottól, bár az eddigiektől eltérően King egyik horrorregényét vitte filmvászonra.

A köd (mely nem tévesztendő össze Carpenter 1980-as klasszikusával és annak 2005-ös remakével) története talán nem sok újat mond (főleg, aki látott pár amerikai horrort a 70-es, 80-as évekből, látott netán olvasott King történeteket): egy amerikai kisváros egy hatalmas vihar után óriási pusztításra ébred. Kidőlt fák, megrongálódott kocsik, házak. A legtöbben a helyi szupermarketbe indulnak, mikor óriási köd száll a városra. Az a hír járja, hogy a közeli hegyek kutatóbázisán történtek miatt ez a köd mérgező. A legtöbben a boltban maradnak, míg segítség nem érkezik. Az egyik helyi lakó, Nick többedmagával szemtanúja lesz annak, hogy vérszomjas, idegen lények rejtőznek a ködben, de a legtöbben nem hisznek nekik. Tetézi a bajt, hogy egy vallási fanatikus nő profetikus beszédeivel egyre jobban hatása alá keríti az embereket, és a józan ész elveszni látszik mindenkiből.


A film nagyon megosztja a nézőközönséget, aminek a fő oka, hogy nem egyértelmű, mi is volt a történettel a készítők célja. Aki úgy értelmezi, mint egy egyszerű horrorfilmet, annak valóban csalódás lehet a film: az animált szörnyek szinte alig láthatóak, és ha mégis, nagyon messze van a technikailag tökéletes címkétől. A történet váza sem az igazi horrorfilmekre jellemző: túl sok párbeszéd, moralizálás, a játékidőhöz viszonyítva kevés akció, kevés vér, és az egész történet túl drámai. Ezenkívül a szörnyűségeket kiváltó okokról pár homályos információn kívül nem sokat tudunk meg.


Hogy A köd mégsem egy ötlet rossz kibontása, túl kell lépni a film műfaján. Nem véletlenül került bele a filmbe annyi (az átlagos horror-fanatikusnak unalmas) szituáció, drámai történés, a műfajtól idegen karakter. Sokak szerint a film (illetve már maga King írása is) egyfajta allegória a modern társadalomról, aki elveszti emberi mivoltát és civilizált tulajdonságait, ha olyannal kerül szembe, ami számára felfoghatatlan. Ilyenkor úrrá lesz az erőszak, a hitbe való vak és fanatikus kapaszkodás, a másik semmibe vétele és azon való átgázolása. Szinte mindegyik karakter megtestesíthet egy ilyen tulajdonságot, ezáltal a boltban összezárt emberek az egész emberiség képe is lehet. Ha így nézzük a filmet, talán megbocsátható az előzőekben leírt pár "hiba", hiszen Darabont célja nem egy rémisztő és tökéletes horrorfilm készítése volt, a műfaj csak inkább a mondanivalóhoz képest rendhagyó keret.


Én inkább a film utóbbi értelmezése mellett állnék ki, ezáltal el is nézem, hogy a film a horror műfajában nem túl kiemelkedő, de társadalmi és egyéni drámák bemutatásában mindenképp.

verdeleth

Tanulmányi szünetre vonultam. Bocsi

Harcosok szövetsége (Taegukgi hwinalrimyeo-2004)

Háborús filmekből Dunát lehetne rekeszteni. Nem világháborúban játszódókból szintén. De végre a vietnami helyett a koreai háborúról is készült egy (koreai) film, rögtön a műfaj legjobbjai közé kerülve.

Több mint ötven évvel a véres esemény után archeológusok egy csontvázat találnak, és azt Lee Jin-seok holttesteként azonosítják. Ő azonban túlélte a háborút, és érzi, hogy a megtalált csontok bátyja ( Jin-tae) maradványai, aki eltűnt a háborúban. Elindul, hogy megbizonyosodjon róla, és eközben visszaemlékezik a háborúra és kettejük történetére.
Jin-seok anyjával és cipőpucoló bátyjával él Szöulban, de mikor kitör a háború, menekülniük kell. A fiatalabb testvért besorozzák, és bátyja utánamegy. A háborúban minden veszélyes küldetést, akciót elvállal, így talán öccsét hazaküldetheti. Jin-seok azonban csak azt látja, hogy a vakmerő akciók során bátyja kegyetlen gyilkológéppé válik.


A Harcosok szövetsége 140 perce persze még sok fordulatot tartalmaz, de mindegyik a két testvér viszonyát járja körbe. Sokszor a néző is bizonytalan, vajon tényleg öccséért teszi mindazt, ami lassan az őrület felé sodorja, vagy csak a kitüntetés, a dicsőség az egyetlen célja.

A testvérek sokszor ambivalens kapcsolata mellett képet kaphatunk a koreai háborúról, illetve annak borzalmairól. A naturalisztikus, véres és sokszor kegyetlen képek azonban nem öncélúak. Nem elítélik a kommunista észak-koreai csapatokat és vonják be glóriával a délieket. Egyszerre ítélkezik mindkettő felett a háborúban elkövetett embertelenségek miatt (kegyetlenkedő antikommunisták, őrült parancsnokok, rabokat kínozó katonák). Ezzel elkerüli a távol-keleti (főleg kínai) háborús filmek egyoldalú, propagandisztikus jellegét, és egy igazi háborúról szóló drámát mutat be. Persze a film játékidejének jó része mégiscsak az összecsapásokról szól, aki tehát akcióra, robbanása, lövöldözésre, bombázásra, öldöklésre vágyik, az sem marad anélkül.


A film néha beleesik a klisék csapdájába (egymás vállán sírunk, miközben mellettünk lőnek) és a szentimentalitást sem szorítja ki teljesen, de ez talán (már műfaja miatt is) elnézhető egy mind történetében, mind rendezésben, mind hangulatában kitűnő film esetében.

verdeleth