A tetovált lány

Niels Arden Oplev, dán létére lehetőséget kapott, hogy hozzányúljon egy igazi svéd büszkeséghez, vagyis a Stieg Larsson tollából kelt, Millenium trillógia nyitódarabjához, A tetovált lány című bűnügyi regényhez. Ez a könyv, (és úgy általában a sorozat) nagyon rövid idő alatt nagyon nagy sikerre tett szert Svédországban. Gyakorlatilag rögvest kult státuszba emelkedett. Azonban sokan a könyv rajongói közül úgy gondolták, hogy ebből a regényből jó filmet készíteni, - a sajátos hangulata miatt - szinte lehetetlen vállalkozás, sőt egy igazi rajongó meg sem nézne egy ilyen filmet. Nos Niels Arden Oplev és csapata erre alaposan rácáfolt, mert nem csak, hogy egy izgalmas, hangulatos krimit sikerült vászonra vinniük, hanem még kasszát is robbantottak, nemcsak Svédországban.

A történet maga kezdetben két különböző szálon fut. Az egyik vonalon a címben is szereplő lányt ismerhetjük meg, hogy ki is ő, mi az ő eddigi története és legfőképpen, hogy mi történik vele most, milyen megaláztatásnak és erőszaknak kell helytállnia, és a problémáit, hogyan küzdi le. A másik szál főhőse Mikael Blomkvist, egy frissen háromhónapnyi börtönre ítélt oknyomozó riporter, akit a bevonulásáig hátralévő időre, a Vanger család feje bíz meg, egy családi tragédia már majdnem elfeledett szálainak a felgöngyölítésével. Ez a bizonyos Vanger család egy hatalmas cégbirodalom irányítása felett évtizedek óta acsarkodó, kicsinyes és beteg emberek gyülekezete, akik szinte mind egy kis svéd szigeten élnek. A feltételezett gyilkosság is itt történt már közel 40 éve, és Henrik Vanger szerint a gyilkos a család tagjai között található. Mikaelnek erre a személyre kéne ráhúznia a vizeslepedőt, ehhez a nyomozáshoz váratlan segítőre talál, a kezdetben ő utána kémkedő, nem semmi sárkány tetkóval rendelkező, hacker, Lisbeth személyében…

Eleinte úgy tűnik, hogy valamiféle sötét, családi titok feltárása zajlik, egy olyan családé, aminek nincsen olyan tagja, akinek ne lenne valami szörnyű rejtegetnivalója, amiért akár ölni is képes. Ez a nyomozás azonban nem egyszerű, viszont végig rendkívül fordulatos és feszült. Olyannyira, hogy egyes jelenetekben már-már a legjobb skandináv horrorok hangulata idéződik meg. Maga a cselekmény és a film dramaturgiája egészen amerikanizált, végig olyan megoldásokkal és történetalakítással dolgozik, hogy akár azt is hihetnénk, hogy egy hollywoodi produkcióval van dolgunk, ami ennél különbbé teszi az az, hogy természetesen keveredik némi művésziességgel és az európai filmekre jellemző bátorsággal, azzal, hogy itt több mindent lehet bevállalni és megmutatni. No meg a már az előbb is említett hangulat is kiemeli a számtalan thriller sokaságából. A skandináv tél és félhomály, tökéletes díszletként vetül egy ilyen magában is hátborzongató és idegfeszítő történetre, ami ettől csak még hatásosabbá válik. Azt talán, hogy az összes svéd színész, élükön a főhősöket megformálókkal, tökéletes alakítást nyújt, talán már ki sem kell emelni, főleg azok számára, akik jártasak az északi filmkultúrában. A tetovált lányt, Lisbethet alakító Noomi Rapache kellően csúnya, mégis rendelkezik valami olyasféle kisugárzással, amitől a karaktere egyszerre válik szerethetővé és taszítóvá, és amivel képes uralni a film atmoszféráját. Ez az alkotás a Hideg nyomon című Ben Afleck film, nem kevés jó pillanatának egész filmes kiterjesztése, ez pedig nem semmi tett.

Azok közül, akik a könyv rajongóinak mondják magukat, gyakorlatilag a túlnyomó többség úgy nyilatkozott a film megtekintése után, hogy ez volt eddigi életük legjobb könyvadaptációja. Én bevallom, hogy nem olvastam a regényt, de így, mint kívülálló, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez egy jó film. Mindenképpen egy kiemelkedő, a műfaj becsületére váló, mindvégig izgalmas és kiszámíthatatlan thrillerrel van dolgunk. Úgy tűnik, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, mert a film már több mint 100 millió dollárt hozott Svédországon kívül. Még abban az Egyesült Államokban is kasszasiker, ahol az emberek köztudottan nem szeretnek filmnézés közben olvasni, akik most mégis megtették majdnem csodát láttak.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1132620/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=JlF-hk3IJQE

Bajcsináló

Koji Wakamatsu portré 1.

1. rész

Koji Wakamatsu a japán újhullám talán egyik leghírhedtebb alakja, és nem is véletlenül. Nemcsak hihetetlenül termékeny (1969-ben 11 filmet készített), de filmjei tocsognak a vérben, az egy percre eső nemi erőszak is igen magas, a bántalmazás, gyilkosság és kínzás is közkedvelt téma nála. Alkotásai ettől még nem lennének szokatlanok a japán film világában, hiszen az ehhez hasonló témák tömkelegével találkozhatunk a 60-as évek felhozatalából, Wakamatsu mégis kitűnik közülük: nyers, már-már amatőr jellegű fekete-fehér filmjeiben látszólag nincsenek szimbólumok, kulturális utalások, az erőszak ábrázolása öncélúnak és provokatívnak tűnik. Bár Wakamatsu fénykora óta jó negyven év eltelt, még mindig nincs egyértelmű helye a filmtörténetben és megítélése azóta is vegyes: egyesek szerint az 1960-as évek óriási gazdasági fellendülésének következményeit, a fiatal generáció érzéseit, a (szélső)baloldali diákmozgalmak világát mutatja be sajátos eszközeivel, míg mások csak öncélúan erőszakos provokatőrnek tartják. A vita tehát nincs eldöntve, de a tény mégis megmarad: a "filmterrorista" (bár már kisebb tempóban, de) készít még filmeket, és a alakja a japán filmtörténetben megkerülhetetlen.

Secrets Behind the Wall (1965)


Wakamatsu első híresebb filmje a rendezőt egy csapásra hírhedté tette: külföldi fesztiválszereplése után Japánban betiltották és Wakamatsut beskatulyázták a erőszak-szex témájú filmek rendezői közé.
A történetben egy fiatal fiú egyetemi felvételi vizsgáira tanul (ami a japánok életében a legnagyobb megmérettetés). A forróság, a szűkös lakás, nővére hangoskodása egyre jobban frusztrálja, és kikapcsolódásként a szemközti szomszéd-ház egyik lakását figyeli távcsővel, ahol egy 40-es nő fogadja szeretőjét minden nap. Közben megismerkedünk a nővel is, aki fiatal korában radikális baloldali eszméket vallott, és egykori lázadó diáktársával Sztálin képe alatt vallottak szerelmet egymásnak, szex közben is csak mozgalmuk győzelmére gondoltak. Azóta mindketten idősebbek lettek, a nőnek már férje van, és egykori nagy szerelme (és jelenlegi szeretője) is kiábrándult a politikából és a tettvágyak is alábbhagytak. A leselkedő fiú és a nő élete csak a film végén kapcsolódik össze: a voyerizmus őrült szexuális vágyakat gerjeszt a fiúban, és elhatározza: meglátogatja a szomszéd nőt. De ahogy az lenni szokott, elfajulnak a dolgok.


Már Wakamatsu ezen korai filmjéből is látszik, hogy többről van szó, mint puszta erőszakról és pornográf képekről. Az exploitation, pink (japán szoftpornó) filmektől eltérően nem a puszta erőszak a fontos a filmben. Bár az utolsó 10 perc rengeteg erőszakot tartalmaz, addig viszont szinte semmit: meztelen testek, sokatmondó pillantások, hosszú, elmélkedések és párbeszédek. Nincs szó szórakoztatásról: aki arra vágyna, bizonyosan kikapcsolná 20-30 perc után. Aki mégis végigüli, az képet kaphat a japán lakásviszonyokról, és az abból eredő frusztráltságról: az akkori társadalom viszonylagos jólétének és a gazdasági fellendülésnek ára volt: minimalitás mindenben. Helyben, gondolkodásban, egyéniségben. Az akkori fiatalok nemcsak az amerikai biztonsági szerződés miatt tüntettek, hanem lázadtak a komfortos panel-élet és a kényelembe fulladás ellen is.
A Secrets Behind the Wall kitűnő képet ad magáról a mozgalomról és annak kudarcairól, hiszen a nő és szeretője párbeszédeiből kiderül, hogy az akkori radikálisok mára ugyanolyan hasznos és arctalan tagjai a társadalomnak, mint akiket annak idején gyűlöltek, a fiatal generáció pedig már nem tudja, mi ellen is lázad, csak a szorongás, az elfojtott majd kiélt agresszió és perverzitás maradt meg.


Wakamatsu igazi szélsőbaloldali (később filmet készített a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorista szervezetről, melynek tagja lett Masao Adachi is, Wakamatsu egykori rendezőtársa, aki a kamerát gépfegyverre cserélte), az egykori mozgalmak résztvevője (jó pár újhullámos rendezővel együtt), aki már első jelentősebb filmben lerakta kézjegyét: olcsón, gyorsan és sok erőszakkal tálalta azt, amit az akkori rendszer gyűlölt: az egyéniséget, a felforgató gondolatokat és a provokációt. És persze még valamit: megmutatta korának igazi arcát, mely kevésbé volt vonzó, mint amit a tokiói olimpiára a turistáknak mutattak.

verdeleth

Út a vadonba

Út a vadonba

Into the wild

amerikai, 2007

rendezte: Sean Penn

IMDb

Mi a szabadság? Szabadság a társadalomtól? Szabadság másoktól? Nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Az út a vadonba főszereplőjének, Chrisnek a magányt jelenti a vadonban. Ahol nem létezik pénz, karrier, megalománia, birtoklási kényszer. Minden letisztult, egyetlen érték marad, maga az élet kvintesszenciája.

A film, mint minden művészeti forma, számára mindig nagy kihívás egy életérzés átadása. Jelen esetben sincs ez másként, Sean Penn rendezőként hatalmas kihívást tűzött ki maga elé, amikor egy megtörtént eseményt feldolgozva, megpróbálta 2 óra 22 perc alatt képpel, hanggal és zenével átadni a szabadság mindent elsöprő érzését. Az út a vadonba című film pedig káprázatosan bizonyítja, hogy az öregedő rosszfiú képes rá.

Chris, végzős egyetemistaként, a Harvard helyett a végtelen szabadságot választja. Hátrahagyja megnyomorított családját, a hazugságokra felépült életüket. Úgy dönt, hogy élete nem a társadalmi ranglétrán való örökös kapaszkodásról fog szólni. A film pedig mindezt úgy ábrázolja, hogy kis idő után a néző csak bódultan kérdezgeti magától: te jó ég, nincs neki igaza?

Penn filmjével a 68-as generáció lázadó attitűdjét képes átmenteni világunkba, ahol a lázadás, a szabadságra való törekvés kiveszni látszik. Nekik még volt bátorságuk máshogy élni, mint ahogy azt a szüleik tették. Máshogy élni, mint ahogy azt a tv mutatta. Elvetették a hazugságra, megalkuvásra épülő társadalmi berendezkedést. A lázadáson túl azonban nem futotta többre erejükből. Ráeszméltek, hogy elhibázott az egész, viszont nem tudtak működőképes alternatívát találni. Ideáik úgy értek tragikus véget, hogy végül ők is betagozódtak az általuk elítélt világba.

Chris is hasonló utat jár be. Korábbi életét hátrahagyva, szülei és világ elleni haraggal a szívében, nekivág a vadonnak. Örökmozgó utazóvá válik, lelkében a természetből nyert nyugodt harmóniával vészel át minden nehézséget. Viszont ő is elkövet egy tragikus hibát. A legnagyobb öröm, boldogság sem ér semmit, ha azt nincs kivel megosztani. Abban igaza van, hogy a társadalom romlott, de abban nincs, hogy egyedül is képes élni. Az ember társas lény, és az emberi fajnak eme legalapvetőbb tulajdonságát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Chris mire rájön erre, már túl későn. Túl későn eszmél rá, hogy szeretettel vezérelve, meg kell tanulni megbocsátani másoknak, és együtt élni velük, minden hibájuk ellenére.

A 68-as generáció és Chris útja is végletes megoldást jelent. Csakúgy, mint azok a fogalmak, amik ellen harcoltak. Mint mindig, a végletes megoldások most sem jók. Az igazság köztük, valahol félúton található.

9/10

HaBzsol

Repo Men

Az amerikai filmgyártás ontja magából a különböző színvonalú filmek sokaságát, és bizony ez a nagy szám azt is eredményezheti, hogy nem fér el egymás mellett a piacon minden film, így néhányan színvonaluktól függetlenül, áldozatul esnek a tömegnek, vagy esetleg a stúdiófőnökök ügyetlenkedésének. A bevételi adatokat, és a bemutatók dátumait elnézve, sajnos a Repo Men című sci-fi – akciófilm is így járt. Az sem lepne meg, ha Magyarországon be sem mutatnák, ami mindannyiunk számára nagy kár.

Méghozzá azért, mert egy, a műfaján belüli vetélytársak közül kiemelkedő filmről maradunk le. A számomra ismeretlen Miguel Sapochniknak, tehetségét bizonyítandó, - mindösszesen második filmjében - egy izgalmas alaptémából sikerült kihoznia a maximumot, és egy hasonlóan izgalmas filmet készíteni belőle.

A Repo Men valamikor a közel jövőben játszódik, egy a maitól technikailag nem túl elrugaszkodott világban. Napjainktól csupán a hétköznapokban minket körülvevő technika fejlettségében tér el, viszont a külcsín még hasonló és a kocsik is kulccsal indulnak. Az orvostudomány azonban rengeteget fejlődött és most már mindenféle spéci, garanciális belső szervet képesek előállítani, amit persze jó pénzért árulnak. De ha nincsen egyben félmillió dollárod az sem baj, megveheted az új májadat részletre is, persze közel 20%-os kamatra. Ezzel még nem is lenne baj, - azok a mocskos kapitalisták sosem változnak - a problémáid akkor kezdődnek, ha késel a részletekkel, mert, akkor bizony eljönnek érted a behajtók, akik, ha kell, akkor a taxiban vágják ki belőled, mondjuk a májadat vagy bármi mást, aminek a részleteivel tartozol.

A film főhősei is ezt a szakmát űzik, méghozzá maximális profizmussal és nem kevés élvezettel. De ha az asszonynak ez nem tetszik, és válással fenyeget, akkor nincs mit tenni, mint kiszállni és beülni egy íróasztal mögé, az mégis csak nyugisabb. Remy (Jude Law) ezt hajlandó is lenne megtenni a családi béke érdekében, még akkor is, ha a kollégája Jake (Forest Whitaker) ennek nem örül. Így az utolsó munkanapon már csak a könnyebb melókat kéri. Azonban balszerencséjére az utolsó kuncsaftnál elromlik a defibrillátor és olyan erős áramütés éri Remyt, hogy maga is új szív beültetésére szorul. Ezek után másképp látja a dolgokat és egyszerűen nem képes tovább elvégezni a munkáját, így viszont nem tudja fizetni a részleteket, a felszólításban megjelölt határidő pedig lejárt…

Eddig csak egy érdekes alapszituációval van dolgunk, valamint egy jól felépített, a játékteret, a szereplőket és az alaphelyzetet, tömören, jól bemutató felvezetéssel. Az akció, a darálás és az igazi feszültség csak ekkor kezdődik, amikor is Remy neki indul, hogy törölje magát és mindenki mást is a cég rendszeréből. Mondhatni, hogy a film egy már jól bejáratott formulát használ, de mindezt sikerül neki eredetien, valami újat és izgalmasat előállítva megtenni. A lehetséges logikai buktatókat ügyesen kikerüli, vagy egyszerűen csak fokozatosan megválaszolja a kérdéseket, de mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá. A néző a film háromnegyedénél is úgy van vele, hogy itt még bármi lehet. Az akciók pörgősek, brutálisak, a rendező mindent megmutat, a vér pedig patakokban folyik, de ami a lényeg, hogy mégsem válik elszállóssá, kamuvá. Érezzük, hogy Remy egy jó bosszúállóhoz illően, nem válogat a módszerekben és az eszközökben, de mindeközben azt is érezni, hogy csupán jól lett kiképezve így végig a szuperhősökön innen marad. Ha meg úgy alakul, akkor még ő is kap sebet, a végső győzelme egy percig sem egyértelmű, így a film is érdekes marad. Emellett rendkívül ötletes megoldásoknak is tanúi lehetünk, ilyen például, amikor a finálé környékén Remy össze-vissza vagdossa a nőjét, – jó cél érdekében teszi, közös beleegyezéssel! – és ez az aktus olyan erős erotikus töltetet kap, hogy már majdnem szex jelenetről van szó. Jude Lawtól és Forest Whitakertől már megszokhattuk, hogy nem adják rossz filmhez a nevüket és, ha már ott vannak, jól oda is teszik magukat, ez most sincsen másképpen. Mellettük egyedül Liev Schreiber érdemel említést, most is, - mint mindig - a gonosz szerepében, de ezt ő nagyon tudja.

Ahogy azt már említettem, a film megfelelő fordulatszámon pörög végig, egy percig sem ül le, nem válik unalmassá, de ha valakinek ez sem lenne elég, annak raktak a film legvégébe egy – talán kissé idegesítő – csavart, egyrészt, hogy biztos legyen a siker, másrészt, hogy ügyesen kicselezzék a happy endet, ami ugye mostanság nem menő. Így végül egy nagyon is élvezetes, kitűnő nyáresti szórakozást nyújtó alkotás kerekedett belőle, ami ugyan kiemelkedik a filmdömping számtalan arctalan mozija közül, mégis úgy tűnik, hogy el is vész közöttük. Tudom nem helyes letölteni netről, de most mégis arra ösztönzök mindenkit, hogy tegye meg. Ne hagyjuk, hogy a Repo Men az ismeretlenség homályába vesszen!

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1053424/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=jl9Nvg4yuus

Bajcsináló

Cop Out

Bruce Willis karrierje mostanság a kifulladás jeleit mutatta, a Hasonmás vagy éppen a Túszdráma színvonalú, és sikerű filmek jelezték, hogy nagy bajban van és, hogy talán hamarosan ki is fog múlni. De a jó öreg Bruce csak úgy, mint John McClane elpusztíthatatlan. Karrierjét a vígjátékok és az akciófilmek váltakozása jellemezte, most ezek keveréke révén mutat némi életjelet. Ebben segítségére sietett Kevin Smith is, aki valljuk be, ugyan sok mindent (főleg vicceset) rakott már le az asztalra, de talán neki sem ártott egy Cop out féle akció-vígjáték, ahol végre nem saját alapanyagot visz vászonra, a forgatókönyv ugyanis Robb és Mark Cullen munkásságát dicséri. Szóval, ha már ilyen jól összeálltak, nincs is szükség másra csak a kötelező fekára. Tracy Morgan, - akit a 30 Rocks című elképesztően sikeres sitcomból ismerhetünk - személyében meg is találták. Olyannyira, hogy talán Bruce Willisnek utoljára a Die Hard széria egész New Yorkban garázdálkodó, harmadik részében állt ilyen jól egy fekete oldalborda, akkor Samuel L. Jackson alakításában.

Párosuk a film sava-borsa. Nagyon egymásra találtak. Tracy, ahogy az elvárható volt, löki a dumát, de nem azt a bad boysos, idegesítő feka süketelést, Brucenak meg elég, ha néz, ha oda teszi magát, akkor azt is elég viccesen tudja. Ráadásul, ahogy öregszik és egyre kopaszabb, valahogy még kúlabb is lesz, így ezek a szerepek is egyre jobban állnak neki.

A történet nem túl bonyolult, ami nem is baj, hiszen így nyílik alkalom a váratlan történésekre, teret hagyva a hülyeség és a hülye szituációk áradatának. Jimmy (Bruce) és Paul (Tracy) már 9 éve partnerek, ezt a jeles évfordulót pedig egy balul sikerült akcióval ünneplik meg, aminek következtében 1 hónapra felfüggesztik őket. Jimmynek a pénzkiesés nem jön jól, mert a lánya éppen házasodik és valakinek (lehetőleg nem az új férjnek) fizetnie kéne a lagzit. Nincs mit tenni, eladja az apjától örökölt nagyon értékes baseball kártyáját, vagyis csak eladná, mert az üzlet közben kirabolja egy lúzer. Így hát megkezdődik a privát nyomozás és hajsza a kártya után, amit töménytelen váratlan esemény tesz emlékezetesebbé…

A film akció-vígjáték mivoltából inkább a vígjátékra helyeződött a hangsúly, ami ismerve a rendező személyét, azt hiszem senkit sem lep meg. Kevin Smith nem erőlteti a pörgős, lövöldözős, üldözős jeleneteket, és az alapján, ami ezekből végül a filmbe bekerült, nem is ért hozzájuk. De ez nem baj, mert a film lényege úgy is a szövegelés, és az egymást követő viccesebbnél viccesebb helyzetek, no meg a két főhős karaktere, az, hogy néha lőnek is, csak egy kis ritmusváltásra szolgál. Ez a mozi összességében egy remek szórakozást nyújtó, könnyed, péntek esti időtöltés. Ennél többet a film sem akar nyújtani, amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti is, és ez az a paraméter, ami ebben a műfajban igazán számít. Nem garantálom, hogy egy év múlva is mindenki emlékezni fog rá, de a megtekintése után még pár napig biztosan röhögni fog néhány poénján az ember.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1385867/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=o6t0dWo58jg

Bajcsináló

Berlin Calling - Titten, Techno, Trompeten

Berlin Calling

német, 2008
rendezte: Hannes Stöhr
IMDb

A műfaji film, akár a Berlin Calling-ban hallható zenék, bejáratott elemekkel dolgozik. A rendezőtől, forgatókönyvírótól függ (zenei téren a DJ-től), hogy végül mit hoz ki a panelekből. A végeredmény pedig vagy nézhetetlen tucatdarab vagy kellemes szórakoztató munka lesz. Szerencsére a Berlin Calling az utóbbi kategóriába tartozik. Annak ellenére, hogy elpuffogtat minden létező klisét, ami csak szóba jöhet, az összkép mégis pozitív marad.
Szokásos elemek kerülnek elő a kalapból: szex, drog, disco, széthulló emberi kapcsolatok. Az egész film szemére vethetnénk, hogy túlságosan sematikus. A (találó nevű) DJ Ickarus elég sikeres helyi DJ, aki menedzser-barátnőjével együtt utazik városról-városra, discoból-discoba. Az egy ideig szórakoztató életvitel lassan felőrli őket testileg és szellemileg. Ickarus túl közel kerül a naphoz, és megállíthatatlannak tűnő zuhanásba kerül: drogfüggő lesz, albumát nem akarják kiadni , barátnője elhagyja, ráadásul szennyezett anyag miatt kórházba is kerül.

Az örökké fanyalgók most mondhatják, hogy nincs új a nap alatt, ráadásul a film tempója is több esetben túlságosan lelassul. Mégis, a film így is működőképes marad. Mindez elsősorban Paul Kalkbrenner személyének köszönhető, mivel ő legitimálja Ickarus figuráját. A DJ-karakter így nem üres, ripacskodó művészfigura marad. Kalkbrenner pedig amellett, hogy mélységet ad az amúgy kétdimenziós DJ-nek, elképesztő filmzenét rakott le az asztalra. A rendező zsenialitása pedig abból fakad, ahogy a zenét úgy tudta belevarrni a film testébe, hogy az sosem válik el tőle, sosem lesz öncélú fitogtatás. Ebben pedig maximálisan partner a gyönyörű operatőri munka.

Így a klisék ellenére képes magával ragadni és szórakoztatni a film. A néző pedig a zene hatása alatt azon morfondírozhat, hogy szeretne-e/tud-e hinni abban, hogy Ickarus a zuhanás után újra visszakaphatja-e a szárnyait... Egy műfaji film kívánhat ennél többet?


A Berlin Calling a legjobb példája annak, hogy miért tud a mai német filmipar (a magyarral ellentétben) egyre jobb és jobb eredményeket felmutatni. Nagy művészi megoldások nélküli, de profin kivitelezett munkákról van itt szó. Valahogy a németek elfogadták, megértették, hogy erre mennek be az emberek. Mi magyarok meg hiába tudunk olyan neveket felmutatni, mint Mundruczó, Fliegauf, Hajdu, ha nincs pénzt termelő magyar műfaji film és sorra zárják be a mozikat.

7/10

HaBzsol

Crazy Heart

Mindig is nagyon szerettem Jeff Bridges játékát, ez most sem változott, csak most már a hangját is szeretem, meg a countryt. Félreértés ne essék, ez a film nem e zenei stílus népszerűsítésére született, bár tény, hogy annak sem utolsó. Maga az alapul szolgáló téma, sem újdonság. A kiégett zenész legenda vándorlásai, az élet kiszámíthatatlan lökdösődése közepette, már vászonra került párszor. Ennek ellenére Scott Cooper egy nagyon is szeretnivaló filmet készített Thomas Cobb regénye alapján.

Nincs jobb szó a filmre, mint, hogy kicsi. A Crazy heart egy ízig-vérig karakterdráma, ami egy sokszor, sokak által elmesélt történetet tölt meg, a nagyszerű színészi játéknak köszönhetően, élettel. Bad Blake egykori elsőszámú country énekes, már egy jó ideje nem írt új dalt, a régieket pedig a kiadója szerint már unja a közönség, így a lemezeit visszavonják a piacról. Egyetlen megélhetési forrásává a hakni turné vált, amit istenháta mögötti, sivatagi kisvárosok kocsmáiban vagy bowlingpályáin becsülettel le is nyom, előtte és utána, na meg közben némi dupla whiskey segítségével. Santa Feben azonban megismerkedik egy fiatal és rendkívül csinos riporter csajjal, akibe már az első interjú alatt beleszeret. Az érzései nem is maradnak viszonzatlanok, de persze ez nem ilyen egyszerű, az élet és a pia közbe szól.

Jeff Bridges mint Bad Blake, a pályája csúcsát már elhagyott, alkoholista, lerobbant zenész bőrében egyszerűen brilliáns. Nincsen a filmben egyetlen olyan pillanat sem, amikor ne a legjobbját hozná. Az egészben az a legfurcsább, hogy ez az egésznap piáló figura – ahogyan azt már a Nagy Lebowski óta tudjuk – még jól is áll neki. Ettől függetlenül ebből a már unalomig ismert kétdimenziós alakból sikerül embert faragnia, aki hibái ellenére tényleg ember marad, képes lesz arra, hogy felálljon a padlóról, még ha a happy end elérhetetlen távolságba is került tőle. Az egész film az ő karakterére van kihegyezve, de ez nem probléma, simán elviszi a hátán. Ehhez azonban kap némi segítséget, olyan színészektől, mint Maggie Gyllenhaal vagy éppen Colin Farrell, akik rendkívüli alázatuknak és tehetségüknek köszönhetően, kis szerepeikben is képesek hozzáadni a filmhez valami pluszt. Colin farrell az énjéből áradó ösztönös és nyers energiáival, még a csak pár percet színen lévő karakteréből is képes emlékezetes figurát varázsolni. De még náluk is jobb a film zenéje, vagyis Bad Blake muzsikája, ami még az én „country ellenes” fülemet is meghódította, a film igazi főszereplőjévé lépve elő.

Scott Cooper mértékletességéről tesz tanúbizonyságot a film befejezése, ami mindennemű giccstől vagy happy endtől mentes. Főhőse hiába jó ember, hibáiért meg kell fizetnie, erre ő maga is rájön, és nem küzd sorsa ellen, sőt inkább rábízza magát arra és hagyja, hogy tehetsége és bolondos szíve révén, visszajusson oda, ahová szakmailag mindig is tartozott. Egy ilyen figurának talán nem is a magánéletben kell keresnie a boldogságot, hanem gitárral a kézben, szemben a rajongók hadával, a színpadon. Máshol talán nem is lehet az. A Crazy heart újfent bizonyítja, hogy egy kisköltségvetésű, amerikai független film, mind művészileg mind az élvezet szempontjából, még mindig többet képes adni, mint bármelyik 3D-s látványorgia, maximum nem a szemre hat, hanem a szívre meg a fülekre.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1263670/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=Y0349E7kFEM

Bajcsináló