Bezártság-szindróma

Szkafander és pillangó (Le scaphandre et le papillon)

Így az elején csak annyit szögeznék le, hogy elég sok biopichez volt szerencsém mióta filmeket nézek, de mindközül ez a legjobb. Pedig a Larry Flynn a provokátor vagy az Ember a Holdon sem volt semmi, de ez a film azon túl, hogy mennyire megrázó és meglepő és annak ellenére, hogy csak egy rövid időszak történetét meséli el, valami olyan látásmóddal és vizualitással rendelkezik, ami kiemeli a hasonló témájú alkotások sorából.

Bezártság-szindróma, ez az orvosi neve annak az állapotnak, amikor a beteg egész teste lebénult és gyakorlatilag jelét sem tudja adni annak, hogy ő még él. Pedig él, az elméje teljesen ép, a gondolatai tiszták, csak éppen teljesen a saját testébe záródott. Történetünk főhőse Jean-Do egy igazi playboy, népszerű újságíró, a Vouge magazin főszerkesztője. Családapa és főállású nőfaló. Negyvenharmadik születésnapján azonban masszív sztrókot kap, aminek következtében mély kómába zuhan, majd miután magához tér döbbenten veszi tudomásul, hogy a saját teste rabjává lett. A teljes bezártságtól csak a bal szeme választja el, az még lát, az még mozog. Egy speciális kommunikációs módszerrel - a látogató elkezdi sorolni az ábc-t és Jean-Do a helyes betűnél egy pislantással megállítja, így haladva végig a szavakon - mégis képes lesz a kommunikációra a külvilággal. Bezárt elméje pillangó módjára szárnyal szkafandere rabságában egy történetet formálva Jean-Do életéről, aki a bal szemével le is diktálja e történetet egy könyvvé alakítva. Szkafander és pillangó a címe, tele hihetetlen mértékű iróniával és keseredettséggel. Sorsával megbékélt, de mégis döbbenetes és szívszorító az a részletes leírás, ami egy eltékozolt élet utáni testbörtönbe zárt létezés mindennapjait ismerteti az olvasóval, illetve ebben az esetben a nézővel.

A film első felében a nézőt is bezárja ebbe a testbe egy különleges kameraállással. Mindent ugyan úgy csak egy bal szem mögül látunk ahogyan ő is, hogy aztán a film felénél mesélni kezdjen, mi pedig a szkafander helyett a pillangó szemszögébe kerülünk. A jelenbe visszatérve is testen kívül maradunk teret adva a narratíva gördülékenyebb lefolyásának. De ez nem baj, mert addigre már a néző bőven Jean-Dová vált, és a film innentől kezdve magával ragad minket és nem enged a végefőcímig, de talán még azután sem...

Jean-Do ezt az állapotot egyfajta büntetésként fogta fel eddigi élete miatt. Egészen pontosan amiatt, ahogyan a nőkkel bánt. Így a könyvével kapcsolatban is azt fogalmazta meg, ami a filmre is igaz, hogy ez egy történet a bosszúról nőknek. Hát akkor hajrá csajok! De a férfiak is tanulhatna belőle.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0401383/

Bajcsináló

Tokyo Sonata (2008)

Kiyoshi Kurosawa (aki nem rokona a híres Akira Kurosawának) az egyik legtehetségesebb japán rendezőnek tartják. Korai filmjei brutális történetükkel és kísérletező kedvükkel tűntek ki a nagy tömegből még az 1990-es évek közepén. Azóta sorra gyártja a horror és a thriller műfajához közelálló, de szimbolikus filmjeit, melyek az egymásrautaltságról, az egyén és a társadalom viszonyáról, a magányról, gyászról és még nagyon sok mindenről szólnak. Sokan úgy látják filmjeit, mintha Tarkovszkij és a horror találkozna, ebben pedig sok igazság van. Könyvet lehetne írni ezekről a filmekről (csak néhány cím: Gyógymód, Karizma, Fényes Jövő, Lüktetés), de most legutóbbi filmjével, a Tokyo Sonataról írnék.


A film meglepő módon eltávolodik Kurosawa kedvelt nyomasztó horror-vonalától. Egy átlagos tokiói családról szól. Az apa középvezető egy cégnél, a feleség otthon van. Egy 10 és egy 18 év körüli fiuk van. A problémák akkor kezdődnek, mikor a férfi elveszti az állását. Hogy pontosabbak legyünk, inkább csak elégedetlenek vele, és ő büszkeségből otthagyja a munkát, gondolja, az ő végzettségével biztos hamar kap munkát. Feleségének azonban nem meri elmondani, és mindenkinek azt a látszatot tartja fenn, hogy semmi nem változott.
A férfi viselkedése viszont teljesen más lesz: kisebbik fiát nem engedi zongorázni tanulni, aki az ebédpénzét költi el, hogy tudjon zenetanárhoz járni. A nagyobbik fiú álláskereső, de nincs sok kilátása, azért be akar lépni az amerikai hadseregbe, amit mélységesen ellenez az apja. A feleség pedig gyanakodni kezd, hogy férje már nem dolgozik. Miközben az apa és a család többi tagja között egyre több a konfliktus, végzettségéhez képest megalázónál megalázóbb állásajánlatokat kap, és szembe kel néznie azzal, hogy régi pozícióját már nem kaphatja vissza.


A film egyik erőssége az, hogy az egyes karaktereken és azok kalandjain keresztül képet kapunk a mai japán emberek anyagi nehézségeiről, a hagyományos családmodell széteséséről és a fiatalok megváltozott látásmódjáról. A másik pozitívum, hogy ezt indirekt formában, epizodikus, életszerű és sok helyen vicces jelenetekben mutatja Kurosawa, aki új filmjével (stílusváltásának ellenére) újabb gyöngyszemet rakott le az asztalra.

verdeleth

Hadszíntér ( The War zone - 1999)

Tim Rothot sokan színészi pályája miatt ismerik, ugyanakkor rendezőként is jegyez egy alkotást: az 1999-es Hadszíntér igen bátor vállalkozás volt, és Roth azóta sem készített több filmet. Ennek hátterét ugyan nem ismerem, de nem lennék meglepve, ha ezzel a filmmel mindent kiadott volna magából: olyan mint egy artikulálatlan, őrjítő üvöltés, amivel minden haragunk a felszínre törik.

A film egy angol tengerparti városban játszódik, ahol egy család él. Szinte semmit sem tudunk meg róluk, legalábis abból, amire egy átlagos néző a film alatt kíváncsi. Viszont bepillantást enged a a család legszörnyűbb titkára: az apa titokban egy parton álló elhagyatott betonbunkerben saját lányával közösül, de egyszer a lány öccse kifigyeli őket. Innentől szemtanúi lehetünk a fiú gyötrődésének: elmondja e anyjának a történteket, szétrombolva ezzel eddigi életüket, vagy hallgasson róla, így mérgezve saját lelkét. A fiú arcán nemcsak a kétségbeesés, de düh is egyértelműen leolvasható: gyűlöli tettéért apját és nővérét is (ez utóbbi a kritikák szerint az öcs vonzódását jelenti nővére felé, bár ezzel nem értek egyet maradéktalanul).


A Hadszíntér erőssége, hogy nem cicomázza túl a dolgokat, nem épít fordulatokat bele, nem prédikál vagy filozofál, a lehető legnyersebben (mind képileg mind dramaturgiailag) mutatja be a család tagjai között kialakult viszonyt, és az apa vérfertőző tettének következményeit.
Ne számítsunk hát gyönyörű képekre, részletes jellemábrázolásra, sok párbeszédre, sokatmondó mimikára, vagy mindenre választ adó végkifejletre. A film egyszerűen a fülünkbe ordítja minden dühét, bánatát, és magára hagy, hogy a háború saját gondolatunkban dúljon.

verdeleth

Amikor a szél is retteg (Hasta El Viento Tiene Miedo - 1968)

A Book of Stone kapcsán említettem Taboada 60-as évekbeli filmjeinek és Guillermo del Toro két híres alkotásának (Ördöggerinc, A Faun labirintusa). Míg az általam bemutatott film és a Faun között vannak párhuzamok, addig az Ördöggerinc már a lopás határai súrolja, mégsem ítélendő ezért (erről kicsit később).


Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: az Amikor a szél is retteg c. 1968-as filmnek következő a története: egy bentlakásos iskolában fiatal lányok várják a 10 napos vakációt, hogy hazamehessenek. Claudia, az egyik diák minden éjjel felébred, és látomásai vannak: egy fiatal lány hangja hívogatja a kertben álló harangtoronyba. Akkor riad fel rémálmából, mikor a lány felakasztott testét meglátja. A szellem létezésében kezdetben mindenki kételkedik, és mikor a lányok felmennek a toronyba, a szigorú igazgatónő nem engedi el őket vakációra. A pár nap alatt a lányok (főleg Claudia) és a szellemlány között egyre több rémisztő találkozás születik, miközben megtudunk a lány múltjáról pár dolgot (ez a szál mondjuk kicsit kidolgozatlan), és a lányok egyre több összetűzésbe keverednek a konzervatív és a lányokban nem bízó igazgatónővel.
A film persze több csavarral is szolgál, de aki látott találkozott már szellemekről szóló történettel, nem hiszem, hogy nagyon meglepődne.


A film ugyanakkor nemcsak egy egyszerű rémmese, hiszen több ponton is képet kapunk a 60-as évek változó világáról, a lányok elfojtott szexualitásáról és lázadási hajlamukról, a konzervatív és liberális tanárok eltérő módszereiről, és még sorolhatnám. Nem szociológiai mélységű elemzés, mégis üde színfolt ez egy szinte ismeretlen, műfaji filmtől. A leírtak miatt talán könnyen észrevehető, hogy az Ördöggerinc a nyilvánvaló hatások ellenére is egy önálló alkotás, mely egy izgalmas történetbe csomagolja a spanyol háborús éveinek mélyreható bemutatását és a kor emberinek testi, erkölcsi küzdelmét az ellenséges környezetben. Ez az az elem, mellyel eltávolodik csak történetében sok helyen megegyező de kevésbé mélyreható Amikor a szél is retteg-től.
A film kiszámítható története (és a film korának) ellenére is izgalmas, kellemesen hangulatos alkotás, annak minden hibájával és bájával.

verdeleth

Going by the Book (2007)

A koreai filmgyártásban kicsit máshogy állnak a humorhoz, mint Európában. Sajnos ezzel engem sem érintenek meg. A romantikus filmekben engem zavar a humor, szerintem kifejezetten oda nem illő. A tiszta vígjátékaikban meg annyi a baromság, hogy alig bírom végignézni. Egyedül a thiller-akció vonalba becsempészett komikum esik nagyon jól, persze ha jól van megcsinálva (ennek kitűnő példája a nagy sikerű Gazdatest, mely a mutáns lényes akciófilm műfajának egyfajta humorizáló-parodizáló (zseniális) kifordítása.


A Going by the Book végre egy olyan film, amiben a humor nem idegesítő, a groteszk irónia nem öncélú, ugyanakkor van a történetnek egy erős váza, ami végig fenntartja a figyelmet.
A koreai kisvárosban játszódó történet főszereplője egy fiatal de nagyon precíz és lelkiismeretes rendőr, akit felkér a felettese egy egyszerű szerepre: alakítsa a rablót abban a rendvédelmi gyakorlatban, melyben eljátszanak egy bankrablást. Erre az utóbbi időkben történt hasonló bűncselekmények miatt van szükség, melyek felderítésében a helyi hatóságok nem jeleskedtek eddig.
A szerepre felkért férfi viszont nem volt a legjobb választás: buzgón és alaposan felkészül "új állására", nem kis gondokat okozva ezzel feletteseinek.



A történet fő erőssége, hogy a néző ugyanúgy figyel és izgul a végkifejleten, mintha egy igazi rablást és túszdrámát látna, és még az sem tudja kizökkenteni, hogy a film rengetegszer tudatosítja, hogy ez csak egy (igencsak félrecsúszott) gyakorlat. Ez általában viccesebbnél viccesebb jelenetekben, szituációkban mutatkozik meg, így a film egyszerre izgalmas és hihetetlenül szórakoztató.
Nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi évek legjobb távol-keleti vígjátékával van dolgunk, ezért érdemes megpróbálkozni azoknak is a filmmel, akiket taszít vagy idegesít, ha a sárgák viccesek akarnak lenni. A röhögés garantált.

verdeleth

The Prestige

„Minden trükk hátom lépésből áll. Az első rész a „zálog”. A művész, mutat valami szokványosat. Egy csomag kártyát, egy madarat, vagy egy férfit. Megmutatja neked a tárgyat, talán meg is kér, hogy vizsgáld meg, hogy lásd, hogy tényleg valódi és teljesen szokványos. A második rész a „fordulat”. A bűvész fogja ezt a közönséges dolgot, és csinál vele valami szokatlant. Rá akarsz jönni a trükkre, de nem jössz rá, mert valójában nem is keresed. Azt akarod, hogy bolonddá tegyenek. De nem tapsolsz, mert neked valami eltüntetése nem elég. Az akarod, hogy vissza is jöjjön. És ezért van minden trükknek három része. A legnehezebb rész a „presztizs”.”

A film két bűvész versengéséről szól a viktoriánus korabeli Londonban. Egyikük Alfred Borden (Christan Bale) tehetséges ifjú illuzionista, másikuk Rupert Angier (Hugh JackmanJ) előadóművész, roppant találékony de némileg tehetség híján van. A két bűvész bár kezdetben barátok egy tragédia következtében hamar egymás ellenségévé válik, egymás előadásait látogatják álruhában, ellopják a másik naplóját és állandóan azon törik a fejüket miként lehetne leleplezni a másikat.

Mindkét fél azon igyekszik, hogy ő alkossa meg a tökéletes trükköt. Borden természetes tehetséggel megáldva megalkotja első saját számát, de azt Angier lemásolja, így kénytelen továbbfejleszteni azt, így létrejön a a traszportáló ember trükkje. Angier nem képes megfejteni titkát így egy szláv tudós Tesla segítségét kéri, aminek eredményeként létrehozza saját eltűnős csodáját a villanást. Ám az egyik fellépésen Borden hibájából tragikus események következnek be.

A film elkalauzol minket aszínpadi bűvészet belső világába. Hirtelen megvilágosodunk, hogy eddig oly bonyolultnak hitt trükkök valójában milyen egyszerű titkokat rejtegetnek.

A film alapja Christopher Priest azonos című regénye. Ami valójában egy naplóregény, ami Borden majd Kate végül pedig Angier naplóját veszi sorra. Borden rendkívül titokzatosan fogalmaz, mintha egy bűvésztrükköt írna le, de az érdekessége, hogy folyamatosan figyelmezteti a nézőt, hogy különítse el azt, amit lát és azt, ami valójában történik. A naplók kiegészítik egymást, így kerekedik ki belőle egy egész történet. A film tematikailag hűséges a könyvhöz, de kimarad a spiritista szál (Angier felesége Julia szeánsztrükkökkel csapja be a jóhiszemű gyászolókat).

Nemtudom, de nekem nagyon adja ez a film. Tök titokzatos, meg televan jóképű bűvésszel, öröm nézni. És a vége...

Meg legalább tudom hogyan kell eltüntetni egy kanárit. A teleportáláson még dolgozom.

A helyettesítő (The Substitute - Vikaren - 2007)

Mindig is tudtam, hogy a dánok nem normálisak: drámáik számomra bebizonyították, hogy ott fönn északon nincs minden rendben. Persze attól még ezek gyönyörű filmek, de mintha imádnának turkálni az olyan témákban, mint a családon belüli erőszak, feldolgozhatatlan és kimondhatatlan bűnök felszínre kerülése, haldoklás, nemi erőszak, elhagyott gyermekek és még sorolhatnám. Persze aki magyar művészfilmeken nőtt fel, annak ez délutáni popcorn-mozi, de ezen filmek minőségük ellenére is egy idő után lefárasztják az embert. Vígjátékaikról sem mondható el, hogy önfeledt nevetést váltanak ki, hiszen sokszor a furcsa-groteszk hangulat ezt nem teszi lehetővé.


Ekkor találkoztam a Vikaren c. filmmel, és úgy éreztem, ez az amit egy dán filmtől régóta várok.
A sztori elég egyszerű és párszor már talán szembejött velünk: egy másik bolygó lakói egy lényt küldenek a földre, hogy megismerjék és megszerezzék azt a tudást, ami náluk nem létezik: a szeretet képességét. A lény egy nő testébe költözik, aki egy helyettes tanárt játszik el. A 11-12 éves gyerekeknek egyből feltűnik a nő furcsa viselkedése, aurája, és szép lassan ki is találják, hogy egy nem evilági lénnyel állnak szemben. Mikor ezt az elméletet szülők nem kis megdöbbenésére felvázolják, a tanárnő és a szülők is jobbnak látják, ha egy közös kirándulás során a gyerekek megpróbálnak összerázódni új tanárukkal. A tanulók érzik, ez lesz életük utolsó útja...

A legtöbb helyen a filmet horrornak titulálják, és bár az inváziós horror furcsa mutánsa is lehetne a film, szerintem több annál. A horror zsánerének jegyei csak itt-ott (főképp a témában, és egyes gusztustalan jelenetekben) találhatók meg, de ugyanilyen számban képviseli magát a krimi és a vígjáték is. A humor a film egyik fő jellemzője, egyszersmind erőssége is: a jelenet, mikor a szülők erőszakkal tuszkolják be a gyerekeket a buszba, hogy menjenek párizsi osztálykirándulásra, szinte már abszurd (persze a kívülállók szemével, hiszen a gyerekek és mi is tudjuk, hogy ez nem egy egyszerű kirándulás lesz). Maga a komolyan nem vehető történet és sok vicces elem ellenére is lehet a filmen izgulni, a hangulat is vészjósló az egész film alatt, így tökéletesen ötvözi a thriller és a vígjáték műfaját. (Talán a két plakát stílusán is látszik, a forgalmazóknak sem egyértelmű a film műfaja)

Aki egy újabb remek északi horror/thrillere vágyik, nagyrészt örömét lelheti a Vikarenben, de aki jókat akar nevetni, az is kaphat egy adaggal a rendezőtől.

verdeleth