2011. április 12., kedd

Womb - Anyaméh (2010)

Fliegauf Benedek új filmje pont arról szól, amire a címe is utal, és nem pedig arról, amiről kéne, ami a közönség számára igazán érdekes lehetne, azt óvatosan, de biztosan elkerüli, így viszont sajnos a kimaradt lehetőségek filmje lett a Womb-ból.

Pedig nagyjából minden megvan, ami ahhoz kéne, hogy jó film legyen. Gyönyörű képek, az azt kiszolgáló, lenyűgöző és főleg magyar szemnek szokatlan táj. A Fliegaufosan lassú minden részlet megvizsgálását lehetővé tevő kameramozgások és a lassan hömpölygő cselekmény. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, az arcok és a szemek most is többet árulnak el, mint a minimálisra visszanyírt dialógusok. Maga a történet talán kissé sablonos, de még így is érdekes.

Arról van szó, hogy Rebecca 9 évesen eltölt egy kis időt (nem tudjuk meg mennyit) valahol (nem tudjuk meg hol) egy szigeten az északi-tengeren. Itt ismerkedik meg a szintén 9 éves Thomassal, akivel sok időt töltenek együtt és valamiféle gyerek szerelem alakul ki közöttük. Rebeccanak azonban mennie kell. Édesanyja Japánban kapott állást, így egy egész világ választja el őket a következő 12 évben. Rebecca azonban sosem felejti el Thomast és miután befejezte tanulmányait Tokióban, visszatér eme kis szigetre, hogy újra láthassa Tomot. A régi érzelmek rögvest a felszínre törnek, de az idill nem tarthat sokáig, mert Thomas egy autóbalesetben életét veszti. Rebecca képtelen elfogadni az elvesztését, így úgy dönt, hogy a modern technika segítségével klónoztatja Tomot és ő maga fogja kihordani őt…


Amit az alábbiakban leírtam az csak a történet egyharmada, ebből is látszik, hogy Fliegaufnál mennyire elcsúsztak az arányok a rossz irányba. Ettől kezdve a film csak arra fókuszál, hogy Rebecca beteges, perverz elszántsággal nevelget egy szeretőt magának. Nem veszi észre, hogy a kicsi Tom már nem ugyanaz a Tom, akibe ő szerelmes volt. Anya-fiú kapcsolatnak kéne kialakulnia – és Tom részéről így is van – nem pedig egy beteges szerelemnek. A film erre helyezi a hangsúlyt, hogy kik leszünk a következő életünkben, ha a génjeink ugyan tökéletesen ugyanazok, mint most, de a neveltetésünk, a történetünk más. Nyilvánvaló, hogy én nem én leszek, ahogy Tom sem az a Tom lett. De ez már apró jelekből (a természet kevésbé szeretése, a játék dínó elásása a homokban) hamar kiderül a néző számára, így talán mégsem erről akar szólni a film. Lehet, hogy Fliegaufnak nem is volt más szándéka vele, mint, hogy meghökkentsen, vagy, hogy gyönyörködjünk az északi-tenger látványában. Mindenesetre a film, a közepétől megállíthatatlanul halad egy olyan vég felé, amit a nézők el szeretnének kerülni, de nem sikerül nekik, így az undor mellé marad az értetlenség.


Az értetlenség, még pedig azért, mert nem értjük az okokat, az indíttatást. A szereplők jellemét nem ismerhetjük meg kellőképpen, és legfőképpen az egymáshoz fűződő viszonyukat. Így a néző nem érti, hogy miért vállalkozik Rebecca erre az őrült küldetésre, ami mindenki számára egyértelmű hülyeség. Nem értjük, hogy honnan jött ez a nagy szerelem és, hogy mi történt Rebecca és Thomas között még igazi éltükben. Ezek azok a kérdések, amikre igazán érdekes lett volna válaszolni és amire Fliegauf Benedeknek a filmet ki kellett volna hegyeznie. E helyett ez a rész lett az egyharmad, és a kevésbé érdekes és a jól megalapozott előzmények nélkül némileg érthetetlen másik, pedig a kétharmad. Fordítva kellet volna. Talán ha a lelkivilág kerül az előtérbe a testiség helyett, akkor ez a film is több lehetne valamiféle visszafogott művész sci-finél. Meg mondjuk az is nagy segítség lett volna hozzá, ha Eva Green helyett más játszotta volna a főszerepet, mert a francia szépség itt csak egy egyarcú, kortalan!, papírmasé, aki képtelen átélni bármiféle érzelmi hatást. Különösen kontrasztos az alakítása a gyerek (Tristan Christopher) és a felnőtt Tom (Matt Smith) nagyszerű játéka mellett.

Ettől függetlenül nem arról van szó, hogy a film nézhetetlen időpocsékolás lenne, sőt, még így is vannak kiváló részei, csak maximum kissé csalódottan jön ki a néző a moziból, amiatt, hogy mindenki érzi, hogy ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni. Nem így lett, talán majd a következő nemzetközi próbálkozásnál, kevésbé lesz lámpalázas Fliegauf Benedek.

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=N8Oujip3nJQ

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1216520/

Bajcsináló

2011. április 7., csütörtök

Fokozottan ajánlott frissítés!

TRON: Legacy

amerikai, 2010.
rendezte: Joseph Kosinski

Tron:Legacy - iMDb
Tron - iMDb


Igazán nehéz egy magával ragadó filmi világot létrehozni. Ráadásul minél messzebb kerülünk az úgynevezett valóságunktól, annál nehezebb ezt megoldani. Így ebből a szempontból a sci-fi műfajának igen nehéz dolga van. Nem csoda tehát, hogy kevés is tud olyan világot felmutatni, amely igazán emlékezetes marad. Erre talán a legjobb példa a Star Wars, ami sok más erénye mellett azzal taglózza le nézőjét, hogy minden olyan "élő" benne: gondoljunk csak a Tatooin füstös kis kocsmájára!
Az 1982-es TRON tökéletes időzítéssel tört be a mozikba, a kamaszok ezreinek szívébe férkőzve. A mai szemmel elképesztően gagyi technikai megoldások ellenére legendás film lett belőle.
1982.

Mégpedig azért, mert a technikai esetlensége hűen tükrözte a kor konzolainak, játékgépeinek képességét. így kapcsolódva össze a játéktermek villódzó képernyőinek élményével, egy hihetetlenül izgalmas világot tárt fel az fiatalok számára. 28 évvel az eredeti után pedig itt a TRON: Legacy, ami képes arra, hogy megismételje elődje bravúrját.

2010.

A 8 bites grafikát immár felváltották a csillogó cukormázzal bevont felületek, a villódzó fények, és a Daft Punk (nem mellesleg kiváló) filmzenéje. A film pedig ugyanúgy működik mint az elődje, mivel az updatelt textúrákon kívül nem változtatott a Disney a bevált recepten. Gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint apáink gyerekkorukban: elvágyódás a fizikai valóságunkból, a kötöttségektől való megszabadulás, felhigított hübrisz-motívum jó adag együgyűséggel nyakonöntve. A két film láttán olyan érzése van az embernek, mint amikor összehasonlítja a sárgásfehéres, vibráló képű Apple Lisa-t egy modern, letisztult, szélesvásznú, fényes kijelzős iMac-kel. Mivel a 2010-es TRON hozza ugyanazt az élményt, mint az eredeti, ezért nincs okom fanyalogni. Határozottan ajánlom, kellemes kikapcsolódást nyújt az updatelt TRON.

7/10
HaBzsol

2011. március 22., kedd

You don't know Jack - Dr. Halál

Al Pacino mióta megöregedett meglehetősen remegő kezekkel választ a szerepek között és valljuk be az elmúlt 10-15 évben rendre mellé is nyúlt. A Szemtől szemben óta elég kevés jó filmhez adta a nevét. Viszont úgy tűnik, hogy az HBO híresen magas színvonala őrá is jó hatással van, hiszen mostanság csak HBO produkciókban nyújtott jó alakítást. Viszont a Dr. Halálra azt mondani, hogy jó film, vagy Pacinora, hogy jól játszik benne, túl kevés. Mert, hogy 70 évesen ebben a tv-filmben bizonyítja, hogy miért is volt ő generációk színész ikonja. Élete egyik legjobb alakítását hozza egy lenyűgöző filmben.

Egy életrajzi filmről van szó, ami egy olyan emberről szól, aki csak időskorára vált érdekessé, még pedig amiatt, hogy a börtöntől sem visszarettenve kiállt az elveiért, megvívta milliók harcát és végül fel is áldozta magát egy magasabb cél oltárán. Értünk tette. Dr. Jack Kevorkian (Al Pacino) eutanázia párti orvos, mindig és mindenkor a betegei érdekeit nézi, főleg akkor, amikor már nincs visszaút és a megoldást többé már nem az élet jelenti. Látványos és egyben botrányos harcot indít a médiában az eutanázia legalizálása érdekében, ő maga a film során 160-szor gyakorolja is azt, mindig vállalva a pereket, mindig megnyerve azokat, hogy aztán a végén mindent egy lapra feltéve indítsa végső rohamát. Ezzel ő is, és a film is nagyon ingoványos terepre tévedt, hiszen a 21. században még mindig ott tartunk, hogy az állam próbálja meg szabályozni, hogy ki élhet, és ki halhat meg, ez még mindig nem a mi döntésünk. Ő már jóval korábban megkezdte eme paradigma lebontását, és ahogy ő mondta, csakis a történelem fog ítélkezni tetteink felett, nem 12 ember.



A róla szóló film legnagyobb erénye, hogy tényleg róla szól. Nem helyeződik át a hangsúly a történet esszenciáját adó, erkölcsi problematikára, hanem Dr. Kevorkiant ismerjük meg, és persze az ő nézeteit e témában. Könnyen elmehetett volna valamiféle önálló szabadságharc irányába a film, ami csak besegít Kevorkiannak és nem pedig prezentálja őt. Ebből kifolyólag, hogy az eutanáziával csak közvetett módon foglalkozik Barry Levinson rendező, eléri azt, hogy a film kikerüljön mindenféle szentimentalizmust vagy éppen bigott vallásosságból fakadó boszorkányüldözést, és megtartsa azt a két lépés távolságot, ami kell ahhoz, hogy objektíven lássuk a témát, mindkét fél érveit megismerve, magunk döntsünk arról, hogy Dr. Kevorkianra nézve egy gyilkost, vagy egy, a legvégsőkig empatikus és kötelességtudó orvost látunk. Ezzel párhuzamosan az eutanázia ügyében is állást foglalunk, de erre kicsit már rányomja a bélyegét Al Pacino lenyűgöző alakítása.

Olyan fantasztikus átalakuláson ment keresztül, hogy egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Al Pacinot nézi, csakis a megtöpörödött, zsémbes, nehéz természetű Dr. Kevorkian van a vásznon. Annyira természetes és őszinte a játéka, annyira mentes mindenféle manírtól, hogy már nem is színészi játékról beszélünk, hanem egy átalakulásról, nem játssza Dr. Kevorkiant, hanem ő maga Dr. Kevorkian. Végig nagyon visszafogott és realista, ahogyan az egész film is az. Annak ellenére, hogy sok fájdalomtól szenvedő embert és gyászoló családtagot látunk, a filmben nincs egyetlen jelenet sem, amiben túlcsordulnának az érzelmek. Érezzük végig, hogy egy-egy eset, nem csak egy csatája ennek a szabadságharcnak, hanem emberi tragédia is, de mégsem tolódik el a hangulat ebbe az irányba. Végig objektív tud maradni, megmutatja az eseményeket, a tetteket, amik Kevorkian nevéhez fűződnek, de nem akarja érzelmileg manipulálni a nézőt, mert egyik esetben sem a beteg van a középpontban, hanem végig Dr. Kevorkianról szól a film. Nem az eutanázia intézménye fölött kell ítélkeznie a nézőnek, hanem Dr. Kevorkian az alany. Ehhez pedig az objektivitás, a remek karakterábrázolás, a tökéletesen eltalált játékidő és tempó, elegendő támpontot biztosít számunkra. Gyönyörű képeket és emlékezetes jelenetek sokaságát adja a film, úgy, hogy mindez „csak” tévéképernyőre készült. Minőségét tekintve azonban jobb, mint a mozifilmek zöme.

Persze igazságtalan lenne, ha nem említenénk meg John Goodman, Danny Huston, Brenda Vaccaro vagy Susan Sarandon nevét, akik szintén legjobbjukat hozzák. Utóbbi lassan tökélyre fejleszti a rákban haldokló asszony karakterét. Persze ilyen gondos irányítás alatt, ennyire letisztult és elegáns filmben könnyű jól játszani. Dr. Kevorkian a film vége felé azt mondja, hogy ez az egész csakis róla szól, csakis magáért teszi, amit tesz, de ha másoknak is jól jön majd, az külön jó. Ha csak a filmre értelmezzük, akkor igaza van, ez tényleg róla szól, és tényleg jól jön nekünk, még sok ilyen kéne.

2011. február 16., szerda

A cég elenged - The Company Men

Annak ellenére, hogy már lassan 3 éve húzódik és, hogy milyen sok ember életére volt negatív hatással napjaink gazdasági világválsága, viszonylag kevés filmes vette a bátorságot, hogy valamilyen formában hozzányúljon a témához. Ezen kevés alkotás közül talán a George Clooney nevével fémjelzett Up in the Air című mozi volt eddig a legjobb hiánypótló darab, és ezek után is az marad.

A The Company Men-nel tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj, csak egyszerűen megragadt a rendezője (John Wells) által megszokott enyhén drámai, de azért mindig boldogság centrikus sorozatok (Vészhelyzet, Harmadik műszak) színvonalán. Nem mer újat mondani, amit mond, azt viszont a lehető legdidaktikusabb módón teszi. Ennek ellenére nem egy rossz filmről van szó. Már csak azért sem lehet az, mert a szereposztás parádésra sikerült. A sokad virágzását élő Tommy Lee Jones, Chris Cooper vagy a J.Lo korszaka után szintén újra feltámadó (rendezőként és színészként egyaránt) Ben Affleck neve garancia a jó filmre. Ha meg még hozzájuk vesszük a bántóan megöregedett Kevin Cosnert és a 40 felett is szexis Maria Bellot is, akkor még biztosabban ülhetünk le e film elé, hogy megtudjuk mi is a helyzet a nagyvilágban.

A történet főhősei mind ugyanannál a vállalatnál dolgoznak a ranglétra különböző szintjein, de mind jól fizető, vezető beosztásban, ahol is sokáig biztonságban vélték magukat, mindennemű leépítés elöl. A nagy válság azonban átírja a megszokott törvényeket és a hierarchiát, most nem csak a kétkezi munkások feje hullik, hanem a részlegvezetőké is. Már csak azért is, mert az ő fizetésükön még jobban lehet spórolni. Így hát néhány hónapos különbséggel mind az utcára kerülnek, hogy aztán ott hatványozottan szembesüljenek a munkanélküliség problémáival.


Szokatlan módon John Wells egyszerre teszi meg bűnbaknak és áldozatnak azokat az embereket, akik valamilyen szinten mind okolhatóak a válság kialakulásáért, de ez így nem teljesen igaz. Valójában csak én érzem őket is hibásnak, de a rendező szerint nem azok, hiszen látjuk jól, hogy ők mind küzdöttek az embereikért, becsületesek voltak, sőt még elveik is voltak. No meg büszkeségük, ami viszont kifejezetten hátráltathatja a munkakeresést. A balhét itt egyértelműen a cégvezér szerepében néha megvillanó Craig T. Nelsonnak kell elvinnie, aki még olyan kétségtelenül gonosz cselekedetekre is képes, hogy inkább kirúg 5000 embert csak, hogy a cég új irodaépületét meg tudják építeni, mert kell egy nagyobb iroda neki. Szóval ott spórol, ahol tud, persze ez nem az ő fizetése. Annál inkább Ben Affleckéké, akik eddig ugyan nem panaszkodhattak, de most rájönnek, hogy bizony magasról nagyobbat lehet esni. Ezzel el is jutottunk oda, amiről a film valójában szólni akar. Nem érdekli annyira a válság vagy annak erkölcsi, gazdasági felelősségének kérdése, csak azt szeretné bemutatni, hogyan értékelődik át egy szemtelenül gazdag ember számára minden az égvilágon, a pénztől az emberi kapcsolatokig, ha odáig jut, hogy a milliódollárosból a szülői házba kell költöznie.

És ebben tényleg jó a film. Sikerül megtalálnia az aranyközéputat karaktereinek folyamatos puszilgatása és sajnáltatása, valamint a valóságos dráma és jellemfejlődés között. Persze a happy end nem maradhat el, főhőseink megtisztulva a globalizált világ és az 500 dolláros ebédek túlértékelt kényelmétől, felszabadult lélekkel állnak neki egy szép új világ megépítésének. Az öreg bika Tommy Lee Jones is megtehetné, hogy csak éli a milliomos nyugdíjasok, ki tudja hol nyaralós, nyugodt életét, de inkább önálló üzletbe kezd, lehetőséget adva bajtársainak is az újrakezdéshez, no meg persze azért, mert be kell vallania, (ez talán a film legerősebb mondata) hogy szereti az 500 dolláros ebédeket. De ez az út rögös, és amíg a végéig elérnek, addig kellőképpen érdekes is számunkra. Alkalmas arra, hogy úgy töltsünk el vele kellemesen 2 órát, hogy végül elégedetten álljunk fel a karosszékből. Ma is megtudtunk valami újat.



Bajcsináló

2011. február 11., péntek

Dexter és aki mögötte van 2. rész

Saját énjeinek küzdelme sokáig meglehetősen egyoldalúnak tekinthető. Van a szörny és az álcának ráhúzott, jóravaló, tisztes polgár képe, ha úgy tetszik az ember. A fordulópontot e küzdelemben Ritával való megismerkedése jelenti, hisz ő az a személy, aki rádöbbenti Dextert, hogy talán mégis van benne valami jó is, van benne egy olyan rész, ami képes szeretni. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorlatilag évadokon keresztül tart a folyamat, mire rájön, hogy őszintén szerelmes. A folyamatot megakasztják a Lillához hasonló karakterek, akikben Dexter egy olyan ember képét véli felfedezni, akinek elmondhatja, hogy ki is ő valójában, hogy ki lakik még ott benne, és aki nem csak megérti őt, hanem magára is ismer benne. Valaki, aki olyan, mint ő. Ritával remekül elvannak, szeretik egymást, ő az a személy, aki a biztonságot, állandóságot a meleg otthont jelenti Dexnek, mindazt, amitől ember lesz, de Rita csak az egyik arcát ismeri, azt amelyikről ő maga sokáig azt hitte, hogy csak egy álarc, de hála neki, ez az álarc egyre inkább egy valódi arccá alakul. Ennek a kapcsolatnak és a családnak köszönhetően, Dexterből előbújik az ember, ami végig ott volt benne, de most megerősödik. Azonban ő is tudja, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy boldog legyen és, hogy tényleg úgy érezze, hogy ő is emberi lény egy kis hibával és nem pedig szörny ember testben. Élete fő célja az emberré válás, amit nem tud elérni egy valódi társ nélkül, olyas valaki nélkül, aki megérti őt, ismeri és elfogadja mindkét életét. Rita egy olyan nő, akit a férfiak mindig csak bántottak és kihasználtak. Fél az erőszaktól, az erőszakosságtól. Dexter éppen azért vonzó számára, mert csak a gyengéd, megértő, segítőkész férfit látja benne. A férjet, akire mindig számíthat és, aki megvédi őt. És ez így is van, Dexter vele tényleg ilyen, mindez tényleg meg van benne, ez az a dolog, ami miatt Dex érzi az átalakulását, Rita mellet. De neki soha nem mondhatja el, hogy ki is ő valójában, soha nem mondhatja el azt a titkot, amit gyerekkora óta őriz, mert Rita ezt nem tudná elfogadni, mert nem csak, hogy nem ismerne magára, hanem ő éppen mindennek az ellentétje. Megérteni talán megtudná, de vele élni, elfogadni és titkon félni tőle, azt nem.

Mindegyik évadban megismer valakit (Rudy, Lilla, Miguel Prado, Arthur Michell), aki vagy már alapból tudja róla, hogy mi is, vagy ő mondja el nekik. Mindannyian olyan emberek, akik látszatra pont olyanok, mint ő. Barátokra, testvérekre, szeretőkre lel bennük és reményre, hogy talán nincsen egyedül. Végül azonban mindig csalatkoznia kell, mert kiderül, hogy ezek az emberek csak abban hasonlítanak rá, hogy a külvilág felé remekül játsszák meg magukat, viszont egyikük sem akar azzá válni, aminek látszanak. Ők egy fordított utat járnak be. Embernek születtek és fokozatosan sötét lelkekké váltak, akik szeretik azt, amivé lettek, vagyis jóbarát helyett ellenséggé, tökéletes Dexter prédává lettek. Így hát újra és újra rá kell jönnie, hogy az egyetlen útja annak, hogy igazi emberi lénnyé váljon egy nap, csakis Rita mellett vezet. Egészen addig, amíg egyik „játszadozása az étellel” Rita életébe nem kerül…

Ahogy az lenni szokott, most is egy tragikus esemény kellett ahhoz, hogy Dexter rájöjjön mennyire szerette Ritát. Olyan érzések és indulatok szabadulnak ki belőle, - a lelkiismeret furdalás miatt is – amikről még csak nem is sejtette, hogy benne is megvannak. El akar menekülni, elfutni a világ elől, bezárkózni egy toronyba, ahol tombolhat és senkit sem bánthat a benne élő gyilkos. Aztán rájön, hogy ez nem megoldás és, hogy apai feladatai még mindig ott várnak rá. Rita halála után nem sokkal megismerkedik Lumennel, aki gyökeres változásokat hoz mind Dexter életében, mind személyiségének alakulásában. Ettől kezdve az évadok szerkezetét alakító legfőbb elem nem egy másik sorozatgyilkos elleni küzdelem, hanem a benne élő gonoszon való továbblépés elérése. Lument ő szabadítja ki véletlenül, leendő gyilkosai fogságából lelke sötét részének etetése közben. A megsebzett és bosszúvágytól fűtött nő képében kap egy Robint maga mellé, és a fogvatartóinak levadászásával egy új célt is, amivel lefoglalhatja magát, illetve, amivel segíthet valakin, ezzel is közelebb kerülve a felesége halála óta vágyott megbocsájtáshoz. De egy közös kalandnál több is sikeredik ebből a kapcsolatból, valami olyasmi, amit csak Rita iránt érzett és legfőképp valami olyan, amit még vele sem. Egy igazi lelkitársra talál. Lumen, - ahogy arra a neve is utal - fényt hoz Dexter életébe és jövőképébe. Az a szörnyű dráma, amit át kellet élnie, hogy 5 férfi megerőszakolta, fogvatartotta és készült arra, hogy megöli, teljesen kifordította Lument önmagából. Egy szimpla, kisvárosi, amerikai lányból, egy megkeseredett, bosszúra szomjazó amazon lett belőle, akinek a lelkébe beköltözött a sötétség. Pont úgy ahogy Dexterbe is. Ahogy megismeri, egyre gyengédebb szálakat kezd szövögetni Dexter iránt és eme közeledés pozitív fogadtatásra is talál. A sorozat során először, Dexter végre olyan személynek tárhatja fel sötét oldalát, aki nem csak megérti őt, elfogadja, hanem pont olyan is, mint ő. Lumen is öl, és azért öl, mert késztetést érez rá, vágyat, amit mint egy függőséget, ki kell elégítenie. A jófej, vonzó, fiatal lány mellett, mostantól benne is ott él a szörny. Nemcsak megérteni képes Dexet, hanem érzi is, amit ő. Végre valaki olyannak látja amilyen valójában és teljes lényében átérzi Dexter minden lelki és pszichés viaskodását. A saját szemével tekintenek rá. Sajnos ez az idill sem tarthat örökké. Dexter ugyan úgy érzi, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatja el és, ahhoz, hogy felszabadultan élhessen tovább, szüksége van Lumenre. De ahogy befejeződik közös küldetésük és megnyugszik Lumen lelke, úgy a sötétség is eltűnik belőle. Átmenti állapot volt csupán, többé már nem olyan, mint ő, de ezzel is egy úgy reményt villant fel Dexter előtt. Bizonyítja, hogy ez az állapot nem tart örökké, hogy van úgy, hogy megnyugszik a lelke és a sötét potyautas sem éhezik meg többé. Talán van remény rá, hogy egy nap ő is maga mögött hagyja személyisége kínzó részét és átlagemberré válhat, befejezve mindenidők egyik legjobb sorozatát. Mostantól ez a célja, ezt kívánja, bár tudjuk, kívánni csak a gyerekek szoktak...

Bajcsináló

2011. február 7., hétfő

Dexter és aki mögötte van 1. rész

Azt már egy ideje megszokhattuk, hogy olyan dolgokat láthatunk a tévéképernyőjén, amiket régen csak a moziban lehetett. Epikus, kosztümös történeteket, izgalmas krimiket vagy éppen sci-fit. Mindezt olyan kivitelezésben, ami sokszor még Hollywoodot is zavarba ejti. Mert, hogy a neves filmkészítők is rájöttek, hogy most már – és ebbe a mostba beleértendő az internet, azon belül is a különböző fájlcserélő programok elterjedése – egyáltalán nem ciki a tévére vagy egyenesen a netre készíteni sorozatokat vagy éppen tévéfilmeket. Az ok igen csak prózai, ezen a fórumon sokkal több fogyasztóhoz is eljuthat az alkotás, mint a mozi vásznakról. Meg persze az sem mellékes tény, hogy itt is nagyon jól lehet keresni, sőt! De ha valakit tényleg csak az alkotás aktusa érdekel, annak az a legfontosabb, hogy a történetét nem kell maximum 2 órába belegyömöszölnie, hanem akár 5-6 évad is a rendelkezésére áll, hogy kibontsa a szálakat, elmesélje vagy bemutassa, amit akart, mindezt tökéletesen, anélkül, hogy bármi is kényszerből a vágóasztal melletti kukában végezné. Ma már eljutottunk odáig a brit televíziózásnak és az amerikai kábelcsatornáknak köszönhetően, hogy nincsenek tabuk. Főhősünk lehet szörny, vámpír, gyilkos, de talán még pedofil is, csak legyen egy jó történet hozzá, egy szokatlan álláspont és persze végül nézői azonosulás. A 2006-ban a Showtime csatornán indult Dexter című sorozat, egyike ezen tabudöntögető szériáknak. No meg talán a legproblematikusabb is közülük, legalábbis a nézői azonosulás tekintetében. Dexter Morgan (Michael C. Hall) karaktere első hallásra pont olyan ember, akitől mindenki szeretné távol tartani magát. Pedig ha adunk neki egy esélyt rájöhetünk, hogy Mr. Hyde mellett Dr. Jekyll is itthon van.


Dexter Morgant azzal verte meg a sors, hogy talán sosem lehet olyan ember, mint akik a hétköznapjaiban körbe veszik, vagyis normális. Nem tudja mi az, hogy kötődni valakihez, hogy sírni valakiért, hogy iszonyodni a haláltól, a vértől, mindezt azért, mert ő maga is vérben született, az anyja vérében. Két évesen végig kellett néznie, ahogy egy láncfűrésszel megölik az édesanyját, ő pedig további két hosszú napon át ült az anyja vérében. Ez a gyerekkori élmény olyan torzulást okozott a lelkében, hogy a jófiú Dexter mellett belé költözött egy sötét potyautas is. Egy érzés, ami időről időre nem hagyja nyugodni, egy késztetés, hogy ölnie kell, látnia, ahogy kihuny a fény valaki szemében. Szerencséjére anno a vérből egy lelkiismeretes rendőr vette ki, sőt egyenesen magához, hogy a sajátjaként nevelje fel. Harry pedig, már korán észreveszi a kis Dexteren, hogy nem mindig önmaga, hogy van egy olyan énje, ami a tapasztalt rendőrt is megrémíti. De ahelyett, hogy megpróbálná ezt a lényt elpusztítani, inkább izolálja azt, keretek, szabályok közé szorítja, hogy végül „domesztikálja” és a társadalom szolgálata felé terelje, nem is sejtve, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Mindennek önző okai vannak. Harryt már régóta zavarja, hogy vannak emberek, kiknek bűnösségéhez semmi kétség sem férhet, mégis kicsúsznak az igazságszolgáltatás kezei közül, ő pedig tehetetlenül nézi ezt, mert nincs meg benne az, ami Dexterben „második” születésétől kezdve benne él. Így hát ahelyett, hogy elfojtaná fia bűnös késztetését, inkább felállít egy kódrendszert, melynek lényege, hogy Dexter úgy öljön, ha már mindenképpen szükséges, hogy semmiképpen se bukjon le, illetve, hogy a gyilkosságnak legyen értelme, célja. Ne csak egy legyen azon gyilkosok sorában, akiket egész élete során üldözött, hanem a sötét potyautas étvágyát úgy elégítse ki, hogy azzal a társadalom érdekeit szolgálja. Ennek a legegyszerűbb módja, ha azokat a gyilkosokat teszi el láb alól, akik nem effajta szigorú „erkölcsi normák” szerint élnek, viszont elég jó az ügyvédjük, vagy szerencsés a csillagzatuk ahhoz, hogy tetteik büntetlenek maradjanak. Így hát Dexter fokozatosan válik a miami-i éjszaka láthatatlan rémévé, aki mindeközben fokozatosan elveszíti emberi énjét, mert Harry, szeretete ellenére is, inkább az eszközt és a szörnyet látja benne, akit jobb távol tartani a normális élettől, hiszen úgy sem képes arra. Maga a sorozat ezen a ponton kezdődött jó pár évvel ezelőtt. Mindaz, amit eddig elmeséltem, csak fokozatosan, flash backek formájában derül ki Dexterről, így a néző is csak a nyersanyagot, a kettős személyiséget ismeri meg, hogy aztán megkezdjen egy utazást, - mely során Dexter karakterpáncélja alól újabb és újabb rétegek sejlenek fel - amit kedvenc főhősével fog bejárni az emberré válás rögös útján.


Ennek az útnak az elején Dexter kissé furcsa, visszahúzódó srác képében jelenik meg, aki magában él, kerülve mindenféle normális emberi kapcsolatot. Tulajdonképpen munkája tökéletes álca és önkifejezés is számára. A Miami Metro Police vérnyomelemzőjeként keresi a kenyerét. Testhezálló feladat ez számára, hiszen a gyilkosságok anatómiájáról és a vérről, mely személyiségének talán fontosabb része, mint a testének, mindent tud. Ráadásul eközben kutakodni is van alkalma, hiszen a gyilkosságok helyszínén talált nyomok alapján fel tudja mérni, hogy mekkora vaddal van dolga. Minél profibb és tudatosabb gyilkos a leendő áldozata, annál nagyobb katarzist jelent számára végezni vele. Meg persze az sem baj, hogy olyan munkája van, amiben tényleg ő a legjobb, a siker segít elfedni a valóságot. De álcája szempontjából is tökéletes választás, hiszen így könnyedén kialakíthatta magáról az unalmas laborpatkány képét, akitől már csak munkája miatt sem vár el senki normális életet. Így az sem feltűnő, hogy nem jár szórakozni (azt sem tudja mi az), nem látni soha nővel, és végképp nem érdekel senkit, hogy merre jár. Nyílván egy kapcsolat ezt nagyban megnehezítené. De ez csak a fiatal Dexterre igaz. Részben azért, mert, ahogy öregszik úgy az elvárások is változnak vele szemben, legalábbis a testvére irányából. Egyre inkább igény lenne az oldalán egy nőre, akivel családot alapíthat, és akinek köszönhetően ő is rendes embernek tűnik.


A kulcsszó pedig az ember. A mostohahúga Debra, - ahogy mindenki más is - egy freakként tekint a bátyjára, akit viszont szívből szeret, mint egyetlen élő rokonát és szeretné, ha egyszer boldog embernek láthatná és végre nem olyan furcsának, mint gyerekkora óta mindig. Az ember szó, kulcsszó Dexter nézőpontjából is. Amikor ő maga is tisztába került gyilkos énjével, attól kezdve egy szörnyként tekintett magára. Úgy gondolja, hogy az emberi énje nem is létezik, csupán megjátssza azt, ő egy rém, aminek nem szabadna semmilyen kapcsolatban állnia a társadalommal, ezért alakította ki magáról a laborpatkány, örökszingli képét, aki nem is képes a kapcsolatteremtésre. A nők nem érdeklik, szüzességét ugyan valami csoda folytán elvesztette, de valószínűleg csak azért, mert látta, hogy ez így szokás, de maga a szex ugyanúgy, ahogy az érzelmek is, hidegen hagyják. Számára a gyilkolás okozza azt a fajta orgazmus szerű örömöt, amit a hétköznapi embereknek a szex. Ő maga egy szörny, aki ártatlanokat sosem bántana, arra nem képes, és valahol ez előre is vetíti, hogy nem is olyan rossz a helyzete, mint gondolja, hisz ő nem egy velejéig gonosz pszichopata, „csupán” egy született gyilkos, akinek ezt a vágyat sikerül keretek közé szorítania. De ez csak a kezdet, mert persze a nők mindent megváltoztatnak…

Bajcsináló

2011. január 19., szerda

Mary és Max - Nem minden gyurma, ami annak látszik


Adam Elliot és csapata több mint 5 évig dolgozott ezen a filmen, és szerencsére ez idő alatt nem csak a gyurma animációval pepecseltek, hanem a forgatókönyvre is sok időt fordítottak, olyannyira, hogy azt sikerült tökéletesre csiszolgatniuk. Ennek köszönhetően a Mary és Max az év legkellemesebb meglepetése lett. Egy olyan animációs film, ami komolyabb és szomorúbb, mint bármely más mese. A technikai megvalósítást leszámítva pedig semmiben sem emlékeztet egy klasszikus animációs filmre. Egy igazán komoly és szívbemarkoló dráma lett, gyurma helyett igazi könnyekkel.

Ez a legjobb és egyben a legfurcsább is ebben a filmben, hogy a története és a hangnem, amiben ezt a készítők elmesélik, abszolút műfajidegen. Csupa olyan dolgot kap a néző, amit ettől a műfajtól előzetesen nem várna. Drámai sorsokat, szomorú, reményt vesztet - és néha reményt találó – könnyes szemű karaktereket, akik úgy élnek le egy életet, hogy igazi emberi kapcsolatokat csak a tévében láttak. Egymástól sok ezer kilométerre, évtizedeken keresztül csak papíron, betűkkel tartott kapcsolatban lelnek rá az igazi barátságra, amit aztán majdnem sikerül elszúrniuk.


Egy talán élőszereplős filmben nem túl szokatlan alapszituációt ágyaznak animációs formába. Teljesen emberi történetet láthatunk igazi csodák vagy mesés furcsaságok nélkül. Olyannyira, hogy még a színek is hiányoznak. Mary története – ő Ausztráliában él egy pipogya apuka egy alkoholista anyuka, no meg egy hatalmas fos színű anyajegy társaságába. Barátai nincsenek, az élete nem tart sehová. De egy nap találomra levelet ír valakinek Amerikába és így végre egy barátra lel -, barnás homokszínű, ausztrál színekben pompázik, míg Max világa, - aki New Yorkban lakik, egyedül, magányosan és a csoki iránt érzett szerelemszerű olthatatlan vágy következtében túlsúlyosan, az ő világa szürke, lehangoló, akár csak a szerinte hangos, büdös és koszos város.


Persze azért nem egy érfelvágós drámáról van szó, ami annyira lehangoló, hogy nézni se lehet. Itt is vannak jó poénok, ahogyan azt a műfaj megköveteli, de ezek nem olyan önfeledtek, hanem mindig egy kis keserédes ízt kapnak. Csak arra szolgál, hogy lássuk ezeknek a karaktereknek az esendő, szerethető emberi mivoltukat is, és ne csak szánalmat érezzünk velük kapcsolatban. Sikerül a gyökereinél megragadni a főszereplők jellemét, bemutatni mindegyik arcukat, az életüket, sorsukat egy évtized viszonylatában. Ahogy már említettem a dramaturgiája is tökéletes a filmnek, minden apró rezdülésnek szerepe van és később értelmet nyenekr. Így lehetséges az is, hogy ennyire szép, megható és végtelenül elegáns befejezést sikerült kreálni a filmnek. A már említett műfajidegen elemek halmozása pedig egyáltalán nem zavaró, mert a néző rájön, hogy ezt a filmet teljesen másképp kell befogadnia, mint ahogy azt a keretek előre sejtetik.

Adam Elliot már előző rövidfilmjeivel is magasra tette a mércét, amit most sikerült megugrania és még tovább emelni. Gyakorlatilag ugyanazokat a figurákat viszi sikerre, mint eddig, egy szokatlanul szomorú, őszinte és letisztult animációs filmben, ami elfeledteti a közönséggel, hogy mit is néz, és megkapóbb, mint számtalan élőszereplős társa.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0978762/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM

Bajcsináló

2011. január 12., szerda

Winter's bone - Nem nőnek való vidék

Debra Granik Sundance győztes filmje, Amerika olyan arcát mutatja meg nekünk, ami nem hogy a prospektusokból, de még a filmekből is ki szokott maradni. Pedig ilyen is van, talán „keleteurópaibb” a keleteurópainál, de létezik, és nem virul. Ezt most mi is megláthatjuk, betekinthetünk a kulisszák mögé, mint szerencsés idegenek. Nyersen, könyörtelenül, húsbavágóan, az év egyik legjobb filmjébe csomagolva.

Ree Dollynak nincs könnyű dolga az életben. 17 éves fiatal nőként hirtelen családfővé válik, börtöntöltelék apja helyett neki kell gondoskodnia megkattant anyjáról és két kistestvéréről is. Ebben segítségére van, hogy ő egy igazi Dolly, aki a jéghátán is megél. Na meg, hogy Amerikának egy olyan szegletében nőtt fel, ahol a gazdag ember is csak egy csóró, csak neki még van mit ennie, ahol az emberek még figyelnek egymásra, meg ahol a család és a vér köteléke legalább annyit jelent, mint egy olasz-amerikai maffiacsaládban. Apja most szökésben van és ezzel a házuknak nevezett viskót is eljátszotta a családja feje fölül. Már csak egy dolog segíthet rajtuk, ha kiderül, hogy azért nem jelent meg a bíróságon, mert meghalt. Így hát Reenek muszáj felkerekednie, bízni a legjobbakban, és megtalálnia őt élve vagy halva, de inkább halva.


A Winter’s bone összes karaktere látszólag autentikus, rosszarcú és a végtelenségig egyszerű ember, de a film arra is jó bizonyíték, hogy nem érdemes elsőre ítélni. Ennyire összetett és érdekes jellemeket már régen lehetett látni mozivásznon. Elsőre úgy tűnhet, mintha Debra Granik szereplői csak ijedten csetlenének, botlanának istenháta mögötti közegükben, csak sodródnak az árral, és remélik, hogy minden jól alakul. De a helyzet nem ilyen egyszerű. Valójában minden karakter sokkal több helyismerettel rendelkezik, mint gondolnánk, ezzel is ügyesen árnyalva a narratívát.

A Winter’s bone-t nem a csavaros történet teszi jó filmmé, hanem az a realizmus, autentikus látásmód, ami mindenféle manírtól, dramaturgiai vagy stiláris túlkapástól mentes. A történetvezetés végig finom, visszafogott, de a cselekmény mégis megfelelő tempóban halad, végig élvezhetővé téve a filmet. Bemutat egy közeget, embereket, életeket, úgy ahogyan azok valójában kinéznek, semmit nem színez, és nem tesz hozzá. Mivel egy számunkra eddig ismeretlen világba enged bepillantást, így dokumentarista valójában is végig lebilincselő tud maradni.


Ree egy patriarchális világban nyeri el a helyi férfiak tiszteletét, ami egy minimális segítségnyújtásban mutatkozik meg női közvetítők útján. Ugyan ez egy férfiak uralta világ, de az ellenőrzés a háttérből zajlik, valójában csak a nők látszanak, ők a hétköznapok szereplői, akik ténylegesen irányítják az életet és mindeközben ugyan olyan kemény bőrt növesztettek, mint férjeik.Jól érzékelteti ezt a film közepén lévő marhavásáros jelenet, ahol Ree mintha csak egy álomba csöppent volna, hiába üldözi az embert, aki segíthetne, hangja elvész a zajban, ő maga pedig csak mindig távolabb kerül tőle. Kutatása, - amíg csak egy nő - addig hiábavaló, a férfiak világában mindenhol zárt ajtókra talál. Egyedül nem megy, férfi segítségre van szüksége Minden frusztrációja és tehetetlensége a felszínre tör, de csak a film egészéhez illő árnyalt módon. A film realizmusához nélkülözhetetlen az amatőr színészek szerepeltetése, olyan embereké, akik valószínűleg zsigerileg mindent tudnak erről a világról. A főbb szerepekben ugyan profi színészeket láthatunk, de mind a Ree-t alakító Jennifer Lawrence, mind a már többek között a Deadwoodból is ismerős John Hawkes játéka annyira letisztult és visszafogott, hogy tökéletesen simulnak bele a rendező és szereplőtársaik által megteremtett életszagú világba.

A film az első képkockától az utolsóig bizonyítja egy elrettentő és taszító világ létjogosultságát, ahol még a Sherrifet is megrendszabályozó élet által írt törvények közepette is tanúi lehetünk olyan emberi pillanatoknak, amik egy ehhez hasonló történetet is képesek happy enddé alakítani. A Sundance díj nem véletlen, tényleg az év legjobb amerikai független filmjével van dolgunk. Megalkuvásoktól mentes, erős alakításokkal és őszinte arcokkal színesített, húsbavágó alkotás a vidéki Amerika legsötétebb bugyrából.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1399683/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=bE_X2pDRXyY

Bajcsináló

Gran Torino - Kedves ellenségem

Clint Eastwood ugyan szerencsésen elkerülte, hogy a koreai-háborúban kelljen szolgálnia, mégis úgy tűnik, hogy a Távol-Kelet és az azzal vívott háborúk, valamint annak lelki nyomai különösen érdeklik őt. Utolsó színészi munkája alaptémájául is e két kultúra ütközéseit, hasonlóságait és együttélését választotta, mint rendező. Az pedig, hogy, mint színész, még egyszer utoljára nagyszerű alakítást nyújtott, talán senkit sem lep meg.

Sokan a faji drámák egyik legújabb és legjobb képviselőjét vélik felfedezni a Gran Torinóban, de szerintem ennél jóval többről van itt szó. Nem egyszerűen egy Amerikai história X remakeről beszélhetünk, ahol a megrögzött rasszista a korpa közé keveredve és azt kicsit jobban megismerve rájön, hogy akit eddig utált ugyanolyan ember, mint ő, sőt neki néha még keményebb is az élete. Kibékülnek, de persze a happy end elmarad, mert ők ugyan változnak, de a világ még le van maradva mögöttük. Első blikkre úgy tűnhet, hogy elmeséltem a sztorit, de ez a történet mégsem ilyen egyszerű, mégpedig Clint Eastwood rendkívül sokrétű karaktere miatt.


Walt Kowalski-nak (Clint Eastwood) már a neve is árulkodó, hisz valójában ő is egy bevándorló, legalábbis bevándorlók leszármazottja, de hát ki nem az, lengyel, koreai vagy afrikai, békésen megfér egymás mellett, különbözőségükből is valami újat építve. Tulajdonképpen ez Amerika lényege. Szóval Walter frissen megözvegyülve, egyedül marad egy zűrös, bevándorlók lakta környéken, nem tágít, mert ez a ház az ő Amerikája, amit senkinek sem ad át. Ha kell, fegyverrel védi meg a gyepét, de oda idegen nem léphet. Walter már nagyon öreg, beteges és mogorva. Magának való, megkeseredett öregember, aki látszólag egy nagyon régi világ gyermeke tele előítéletekkel és nosztalgiával. Úgy tűnhet képtelen a változásra és az új idők és szelek elfogadására. Egyaránt gyűlöl zsidót, feketét, sárgát, de mindez csak a látszat. Ahogy haladunk előre az eseményekkel, Walter rákényszerül, hogy jobban megismerje az új vietnámi szomszédokat és eközben mi is egyre jobban megismerhetjük őt. Kiderül, hogy nem a rasszokkal áll hadilábon, hanem az idővel. Benne társadalmak, generációk, szokások ütköznek és egy régi nagy trauma lepleződik. Rasszizmusa csak egy álca, amivel egy háborús sebet, - vagy talán helyesebb lenne a szégyen szót használni - próbál maga előtt is leplezni. Ennek érdekében kollektíven ellenséget csinál mindenkiből, aki nem amerikai, hogy ezzel legitimálja háborús tetteit, amelyek a mai napig nyomasztják, és amelyek miatt oly rég óta vezekel magában úgy, hogy nem él valódi életet. Miután egyedül marad, akarva-akaratlanul is rászorul más emberek barátságára, legyen az egy fiatal pap, akivel egymást tanítják életről és halálról, vagy egy vietnámi tinédzser (Bee Vang), akinek Walt példakép, ő pedig neki valamiféle fiúpótlék lesz. Ha már az igazi fiainak a neveléséből és megismeréséből nem vette ki a részét, kap még egy esélyt a sorstól, hogy valakiből igazi, a saját értékrendjének megfelelő, amerikai férfit faragjon. Mindeközben pedig mindannyian megtanulják, hogy mi is az elfogadás és milyen érzés megnyílni a másiknak.

A film az alapszituáció és a jellemek felvázolásában néhol kicsit túlzásba viszi az egyértelműséget. Például rögtön az első jelenetben a nagyi temetésére érkező unokák, ennél sztereotipabbak és lesarkítottabbak már nem is lehetnének. Nem is beszélve az utcai bandákról vagy a kultúrák hasonlóságát kifejezni hivatott, zsörtölődő, köpködő vietnámi nagymamáról. Ezt ellensúlyozza Eastwood könyörtelen, szikár, minden ponton tökéletes alakítása, amin érezni, hogy a közönségnek adott egyfajta búcsúajándékként karrierje minden tudását és tapasztalatát beleadta. Walter karaktere végig árnyalt és kiszámíthatatlan. Természetesen mindez kevés lenne, ha a fiatalok nem nőnének fel mellé, és szintén nagyon erős alakításukkal nem adnának mélységet könnyen felismerhető karaktereiknek.


A közel 2 órás játékidőben nem történik sok minden, ennél nagyobb pörgéshez szokhattunk más ehhez hasonló filmekben, de ettől még nem lesz lassú vagy unalmas. Tempója pont tökéletes ahhoz, hogy minden kényelmesen beleférjen és a karakterek ábrázolására is jusson elég idő. Végül is ez utóbbi az, ami a film igazi erőssége. Nem az utcai csatározásokra vagy a nyers erőszakra alapoz, hanem a narratíva lényegét jelentő, végig a háttérben bujkáló, de jelenlétében egyértelműen érezhető dráma és belső feszültség kitörésének az előkészítésére. Ez végül egy végső és némileg váratlan, önfeláldozással elnyert bűnbocsánat formájában meg is történik, csak, hogy minden a helyére kerüljön és, hogy érezzük, hogy van még min dolgoznunk.

Clint Eastwood ezzel a filmjével is rámutatott annak az örökérvényű mondásnak az igazságára, hogy jó az öreg a háznál, ha másra nem hát arra, hogy tanuljunk tőle. Képes volt arra, hogy egy régi, unalomig ismételt műfajból teremtsen valami újat, ami nem csak más, hanem több is elődjeinél. Számtalan filmjével bizonyította már, hogy mind színészként mind rendezőként a legnagyobbak között kell emlegetnünk. Lehet - bár nem valószínű -, hogy a kamera másik oldalán, az igazi nagy dobása még várat magára, de az már biztosnak tűnik, hogy a kamerák előtt, nem alkot többet. Ha pedig ez itt a vég, hát az nagyon derék.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1205489/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=n3zpdjPcAfc

Bajcsináló

M.A.S.H. - Mindenhol otthon

Robert Altman 1970-es klasszikusa közel két évtizeddel később néz vissza a Koreai-félsziget elfelejtett háborújára, és ha már így tesz, gyorsan lép is hátra kettőt, hogy jobban lássa azt, ezzel pedig máris olyan távolságba kerül, hogy még a vietnámi háborút is látja. Ráadásul sokkal élesebben, mint a kor bármely más alkotása. Azt egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy minden képkocka a háború valóságát mutatja, vagy legalább a háborúval foglalkozna, sőt, inkább csak arról van szó, hogy megpróbálja úgy bemutatni, hogy ép ésszel túl lehessen élni azt, bár az az igazság, hogy ezeket a fickókat elnézve, az ép ész már rég messze jár.

A legegyszerűbb az lesz, ha már itt az elején leszögezzük, hogy aki „vérbeli” háborús filmet akar nézni az ne a MASH-t vegye elő. Szó sincs itt harcokról, hősökről vagy áldozatokról. Helyette viszont a fekete komédiák egyik legjobbjával van dolgunk. Nevetni többet lehet rajta, mint szörnyülködni a háború poklán. Tulajdonképpen a háború csak a szavakban és az időnként tömegesen a kórháztáborba szállított sebesültek képében jelenik meg. De, hogy akkor miről szól a film, nos, hát ezt nehéz lenne megfogalmazni. Valami olyasmiről van itt szó, hogy Robert Altman bemutatja, mi történik akkor, ha valaki, mindig minden helyzetben csak a saját boldogságával foglalkozik. Vicces és egyben nagyon szomorú is.


Hőseink egy M.A.S.H. - alakulat, azaz amerikai mobil sebészeti kórház, rendkívüli orvosi képességekkel bíró tagjai. Nap, mint nap katonák tucatjait próbálják életben tartani 12 órás műszakokban, plusz a túlóra. De ez csak a felszín, valójában egy csapat idióta, akik megpróbálják magukat mindenhol jól érezni, ebben az sem zavarja őket, hogy a front mindössze 3 mérföldre húzódik tőlük és, hogy sok körülöttük a vér meg a halott. Maga a történet lényegében itt véget is ér. Nincs a filmnek klasszikus, filmszerű narratívája, egyszerűen csak háborúidegen és felettébb vicces események epizodikus sora. Az igazi laza, jég hátán is megélő, és mindenhol „otthoni” körülményeket teremtő (már-már globalizáló) amerikai honpolgárok története, akik semmit sem vesznek túl komolyan, hogy aztán le is maradjanak a lényegről. Nem csoda, hogy egy hatalmas sikernek örvendő sorozat is készült belőle, mert ez a szerkezet ordít e tévés műfaj után. (A film zárójelenetében, a hadsereg rádiójában az esti filmként a MASH-t reklámozzák, ami nem csak alternatív stáblistának jó, hanem már előre vetíti annak a lehetőségét, hogy később is lesz mit nézni.)


Szóval egy egész estés sorozattal van dolgunk, ami azonban a vicces felszín alatt néhány jól elhelyezett poénnal vagy csak úgy véletlenszerűen elejtett félmondatokkal, komoly kritikát is fogalmaz meg a koreai és egyben minden háború értelmetlenségével és félig-meddig vesztes mivoltával kapcsolatban. A számtalan humoros jelenetet és vicces karaktert, - itt kell megjegyezni, hogy a színészek egytől egyig zseniálisak, a lehető legnagyobb könnyedséggel csillogtatják komikusi énjüket - átitatja az a sok vér is, ami szinte csak úgy mellékesen van oda vetve, de még a vészhelyzet készítőinek is a becsületére vált volna. Ezek a valósághű elemek, időről időre visszarántják a nézőt a történelem szilárd mezsgyéjére, tökéletesen egyensúlyozva a fekete komédia, a minőségi humor és a háborúkritika határán. Annak ellenére, hogy a film cselekménye meglehetősen esetleges, végig érdekes és sodró tempójú tud maradni. Donald Sutherland pedig kisfiús bájával és remek alakításával a hátán viszi a filmet.

A MASH főhősei egytől egyig az orvosokra jellemző hűvösséggel és hidegvérrel tekintenek a háborúra. Ők igazi profik, akiknek mindegy, hogy földrajzilag hol is van a kórház, a munkájukat végzik, és az életüket élik, úgy ahogy otthon is tennék. Nem foglalkoznak a harcokkal és ez azért veszélyes, mert így nem is tanulnak belőle, ami aztán évtizedekkel később újabb értelmetlen háborúk (Vietnám, Irak) kirobbanásához vezethet.


A filmmel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a MASH ugyan a koreai háború díszletei között játszódik, de korántsem erről a konfliktusról vagy legalábbis nem csak erről szól. Ahogyan azt már említettem, 1970-ben, vagyis a vietnámi háború kellős közepén készült, pont akkor, amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni, viszont a vásznon még mindig a zöldsapkások és a háborús pátosz hódított. A trendváltás és a háború értelmének (már ha van neki) a feldolgozása még messze járt, - közel egy évtizedet kell még várni rá - de Robert Altman, még ha bújtatottan is, de már a háború ellen ágált, filmje pedig első fecskeként lassan, de biztosan nyarat csinált.

Nem láttam még olyan mozgóképes alkotást, amely ennyire elegánsan, eredeti módon tudott volna rávilágítani bármilyen háború lényegére. Robert Altman rendezői nagyságát, a filmben elhelyezett apró gegek, filmes, és a művészet egyéb területeiről származó utalások garmadája jelzi, amiket úgy épített be filmjébe, hogy azoktól minden poén ütősebb és minden kritikai felhang élesebb lett. Minőségi humor, minőségi film, minőségi szórakozás, miközben nem csak szórakoztat!

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0066026/

Trailer:http://www.youtube.com/watch?v=4UeYGS0UU6E

Bajcsináló

2010. december 24., péntek

Fekete hattyú (Black Swan - 2010)



Talán nem véletlen, hogy Darren Aronofsky minden új filmjét hatalmas várakozás előzi meg. Minden alkotásával hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárnak, és szinte mindig emel is azon. Ez akkor is így van, ha minden filmje nagyon különbözik a másiktól, nemcsak fabulában, stílusban de műfajukban is: volt már megrázó drogfilm, transzcendens/történelmi szálakkal is operáló szerelmi történet, sportkarrierbe oltott dráma. A Fekete hattyú egy újabb állomása, és bár sokan féltek, hogy ez már tényleg nem lesz az igazi, olyan ez mint a világvége-várás: egy újabb fordulónál ki kell jelenteni, hogy arra még várni kell egy kicsit.


A főszereplő Nina (Natalie Portman) fiatal, nagyon tehetséges balerina, aki megkapja A hattyúk tavának főszerepét: ő fogja egyszerre játszani a jó fehér és a gonosz fekete hattyút. De a premier előtt nemcsak kényszernyugdíjazott elődjével, Beth-el (Winona Ryder), lányát még mindig gyereknek tekintő szigorú anyjával, hanem a rendező (Vincent Cassel) iránt táplált furcsa érzelmeivel is meg kell küzdenie. De elsősorban saját magával, hiszen ki kell lépnie addigi személyiségéből, hogy eljátssza a fehér és fekete hattyút. De a színpadi kettős én egyre jobban kihat valódi énjére is.


Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a én-kettőződés, doppelgänger-témában már mindent elmondtak, megmutattak amit lehet. Ha nem akarok az lenni, akkor is ezt mondanám, azzal a kitétellel, hogy Aronofsky szerencsére elkerülte azokat a kliséket, amiket szinte megkíván egy ilyen történet. Sőt, maga a történet lép ki ebből toposzból, és sokkal inkább egy felnőtté válásról, az anya-gyerek kapcsolat válságáról, és az ember fizikai és elmei tűrőképességének határairól szól a film. Ninának a kedves, szűzies, frigid fehérhattyú-életéből át kell változnia a szenvedélyes, sötét indulatokkal teli fekete hattyúvá. Ez a hattyúk tava történet és a Nina átváltozása szinte kéz a kézben jár együtt a film alatt, tökéletesen illeszkedve egymásba.


Az egyetlen zavaró elem, hogy Aronofsky kissé felhígítja ezt a mély drámát, és megpakolja százszor eldurrogtatott doppelgänger-horror-tükör klisékkel. Persze valahogy be kell csalogatnia a szélesebb rétegeket is a moziba, és egy ütős trailerből sem hiányozhat az ijesztgetés, de ez nem tesz jót a filmnek. Még szerencse, hogy a Fekete hattyú nagy része nem ebből áll, úgyhogy aki itt horrorfilmre várt, annak csalatkoznia kell. A feszültség viszont így sem hiányzik belőle, épp elég izgalmat ad Nina lassú testi és lelki átváltozásainak jelei, amik viszont hátborzongatóak. Semmi olcsó hatásvadászat nincs bennük, ellentétben a kissé szájbarágósan a néző orra elé odarakott tükör-halmokkal és a tükörképet felhasználó kameraállások pofátlanul nagyszámú és sokatmondó felhasználásával. Talán a legtöbb filmnéző ennek a töredékéből is sok mindenre rájöhet, nem kell ehhez minden jelenetben egy ilyen árulkodó jelet elé rakni.



Ezzel együtt nem mondanám, hogy felhígult Aronofsky stílusa, szerencsére a többi pozitívum elviszi a hátán a filmet, mint Clint Mansell szokásosan gyönyörű, de ezúttal kevésbé előtérbe rakott zenéje, vagy a csodálatosan megkomponált koreográfiák, színpadi táncjelenetek. Na meg persze a kiváló színészgárda: a hálátlanul kevés szerepet kapott Winona Ryder, a tesztoszterontól dübörgő Vincent Cassel, és persze Natalie Portman, akinek alakítása láttán nem lepne meg az a bizonyos aranyszobrocska odaítélése: gyönyörű látni, ahogy a kislányos frigid és sebezhető énjéből átvedlik erotikus majd egyre sötétebb démonná. Sokszor, mindezt akár egy jeleneten belül is.
Nem hiszem, hogy minden Aronofsky-fan el lesz ájulva a Fekete hattyútól, de egy biztos: kevés ilyen színvonalú film kerül ki mostanság, ami megérdemli a nagy hype-ot, de ez biztos, hogy ezek közé tartozik.
verdeleth

2010. november 9., kedd

Hát ez van srácok - In the Loop

Ahogyan azt, - a most kivételesen jól sikerült - magyar címválasztás előre sugallja, az In the Loop szereplői egy kis gubancba keverednek, de senki ne számítson itt őrületes nagy kavarásra, számtalan váratlan fordulattal. Ennek a gubancnak ugyanis az a neve, hogy politika, vagyis főhőseink csak a szokásos hétköznapjaikat élik. Attól pedig, hogy nagy fordulatokra nem számíthatunk, még nem kell megijedni, ez egy nagyon vicces, jó film, ennyi már az elején leszögezhető.

Tény, hogy a filmet nem a jól kitalált, fordulatos forgatókönyv mozgatja, sokkal inkább a karakterek, akik egytől egyig olyanok, mintha az Office című sorozat, angol eredetiét összeházasították volna a Nemzet színe-java című remek politikai szatírával, és ennek a szerelemnek lennének a gyermekei az In the Loop szereplői. Csak mondjuk kicsit mocskosabb a szájuk a szüleikénél. Itt meg is érkeztünk a film legnagyobb erősségéhez, ami egyszerre rejlik a jól kitalált karakterekben és a zseniális és annál csúnyább dialógusokban. Mindenki egytől egyig hihető. Valahogy így nézhetnek ki az életben is ezek az emberek, persze mindegyik szereplőben ráismerhetünk egy már-már klisés és a hírekből is ismert archetípusra, de ettől még izgalmas látni a feltételezett valódi arcukat. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az emberek életéről születő nagy döntéseket nem ez a beszédstílus kíséri. Amit a híradóban hallunk, – igaz sokszor az is gáz – csupán a tökélyre fejlesztett képmutatás és átverés verbális kifejeződése.


Az sem meglepő, hogy pont az angolok álltak elő egy ilyen igényes és színvonalas politikai szatírával, hiszen nekik köszönhetjük az Office című méltán nagysikerű sorozatot is, - valamint számtalan komolyabb darabot a műfajból - ami ugyan nem a nagybani politikai életbe tekint bele, de tökéletesen csinál viccet a bürokrácia útvesztőjéből és az abban bolyongó emberekből.
Itt sincs lényegében másról szó. A filmnek ugyan nincsen egy jól elmesélhető, kerek, szövevényes sztorija, csak egy alapszituáció és a politika természete. Ugyanis az iraki megszállás előestéjén járunk, amikor is már mindenki sejteni véli, hogy bizony itt háború lesz. A fejesek viszont még csak nagyban gyártják a Cassus Bellit és sajnálkoznak a kialakult helyzet miatt. Valaki (Simon Foster, egy újdonsült, jelentéktelen miniszter) azonban egy nyilatkozatában nem a legszerencsésebben fejezi ki magát és már indulhat is a kavarás, helyezkedés, titkolózás, bizottságozás, aminek a végén talán egy új háború születik, attól függően, hogy melyik politikai csoport tud jobban lobbizni. A főhősünk pedig csak sodródik az árral és szeretné visszakapni eddigi, unalmas, szitkozódásokkal teli életét, mindeközben persze élvezi a fehér ház vendégszeretetét is.


Nem is lehet rendesen érteni, hogy ki kivel van, vagy, hogy ki kinek akar betenni, de nem is kell, elég hátradőlnünk és élvezni a viccesebbnél viccesebb szituációkat, és az arcpirító káromkodásokkal megspékelt párbeszédeket. És mindeközben örülni a tudatnak, hogy valahol mélyen mindig is tudtuk, hogy ez az egész valahogy így zajlik, hogy ők is csak emberek, hogy ők is félnek valakitől, és őket is elküldi valaki a jó édes anyjába, ha már mi nem tehetjük meg. Ez a faktor adja meg a film sava-borsát és ettől lesz végig magával ragadó. Fent tudja tartani az érdeklődést, mert kíváncsiak vagyunk, hogy végül is ki fog a végén a legjobban rába…ni. Tökéletesen reflektál az USA és Nagy-Brittania politikusainak fejetlen politikájára, gúnyos viccet csinálva belőle, még akkor is, ha a történet talán nem eléggé kidolgozott. Az persze szomorú, hogy a nagy politizálásból végül egy rengeteg áldozatot követelő háború születik, de nincs mit tenni egy ilyen világban élünk és másképpen nem is lehet ezt túlélni, csak nevetéssel. Meg persze, ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Armando Ianucci nem is teszi ezt filmjével. Csupán görbe tükröt mutat a mai angolszász politika elé, az oly híres angol humor segítségével. Így végül, beleshetünk egy elszólásból született háború kulisszái mögé, amit persze nem is lehet másképp kommentálni, mint, hogy „hát ez van srácok, mehetünk.”



Bajcsináló

2010. október 15., péntek

Vihar (Storm - 2009)



Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

2010. október 13., szerda

A single man

Számtalan oka lehet annak, ha egy középkorú férfi egyedülálló. Előfordulhat, hogy olyan alkat, aki nem képes hosszútávon párkapcsolatban élni, meg az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs szerencséje és nem talált rá az igaz szerelemre, vagy mondjuk olyan a munkája, ami az elköteleződést egy nő irányába lehetetlenné teszi (értsd: titkosügynök). De talán amire a legtöbben elsőre gondolnak az az, hogy meleg. 1962-ben talán még kevesebben gondoltak erre első körben, de attól még lehetséges volt akkor is. George Falconer professzor középkorú, egyedülálló, és igen, homoszexuális. De a film nem róla szól, nem arról, hogy egyedülálló vagy, hogy meleg, hanem az igaz szerelemről és arról, hogy vajon hogyan képes annak elvesztését feldolgozni egy férfi, aki igazán szeret.

Sokakban manapság is viszolygást kelt, ha egy film melegekről szól, ezért fontosnak tartom újra megjegyezni, hogy ez nem a meleg büszkeség újabb mozgóképes alkotása, hanem egy nagyszerű kamaradráma szerelemről és veszteségről. Külön érdekessége a filmnek, hogy a rendezője, Tom Ford, nem is „igazi” filmes, hanem divattervező. 49 évesen debütált ezzel az alkotással nem is akárhogyan. A film mély érzékenysége és gyönyörűen komponált képei is valószínűleg a rendező beavatottságából és jobb rálátásából fakad, hiszen ő maga egy meglehetősen nőies világból érkezett, mint középkorú, meleg férfi.


A főszerepben Colin Firth tökéletes alakítást nyújt, minden pillanatban precíz és érzelem dús a játéka. Semmi buzisan hivalkodó vagy ripacs nincs benne. Egy szenvedő férfit látunk, akit veszteségének súlya a földre teper, ez a veszteség pedig a nagy betűs szerelem, az igazi társ elvesztése miatt érzett kín. Ugyan így a filmre is igaz mindez, nem egy tanmesével van dolgunk, ami próbálja nekünk elmesélni, hogy a melegek is emberek és ők is éreznek így, fogadjuk el. Nem tűntet semmi mellett és semmi ellen, csupán egy szerelmi történet utolsó napját mutatja be, az egyik fél egy hétköznapján keresztül.

George ízig-vérig londoni férfi, aki Los Angelesbe menekült, hogy ott kezdjen új életet, mint egyetemi professzor. Döntése jónak bizonyult, hiszen a nagy szerelmet is megtalálta itt, kapcsolatuk ugyan sosem lehetett nyilvános, de annál őszintébb és mélyebb volt. A történet maga ott kezdőik, hogy George hívást kap, amiből megtudja, hogy Jim autóbalesetben meghalt. A hír természetesen megrendíti, ám mégis úgy dönt, hogy megpróbálja tovább élni az eddig megszokott életét. Egy ilyen rutinszerű napját követjük nyomon, ami azonban kevésbé szokványos végéhez közeledik. Nem tud úgy tenni mintha mi sem történt volna, az emlékek újra és újra rátörnek, no meg külső erők is kizökkentik a mindennapi rutinból. Ennek ellenére alig várja, hogy a nap végén véget vessen saját életének. Ezek a már említett külső erők viszont pont ez ellen dolgoznak…


Mindenképpen meg kell említeni a film magába szippantó miliőjét. 1962 úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha csak egy Fellini filmbe csöppentünk volna. A film keretes szerkezete egy kissé elvont, de annál szebb foglalatot ad a filmnek. A zenéje olyan érzelmi többlettel ruházza fel, ami nélkül szinte értelmezhetetlen lenne a film. A filmzene ennyire erős jelenlétét, utoljára csak a Forrás című Aronofsky remekműnél éreztem. De nem csak zenéből áll ez a film, hanem rendkívüli aprólékossággal és kifejezőerővel komponált, valamint gyönyörűen fényképezett képekből is. Ezen is érződik a rendező eredeti szakmájából adódó tökéletes esztétikai érzéke. Tom Ford nagyon sok vágást használ, de ebből olyan kollázs alakul ki a film során, ami képes bármiféle szó nélkül átadni mindent, amit a főhős érez. Nem kell megijedni a film nem csak halál és szomorúság, humor is van benne, de a film egészéhez illő elegáns, kifinomult formában. Ha már Colin Firth játékát méltattuk ne menjünk el szó nélkül a többiek mellett sem. Az idő múlásával csak egyre szebb Julianne Moore a tőle megszokott színvonalon teljesít, csak úgy, mint a Jimet megformáló Matthew Goode vagy az Egy fiúról-ból is ismert Nicholas Hoult. Azon túl, hogy a történet maga ugyan Amerikában játszódik, a főszereplő karakterek angolsága olyannyira rátelepedik a filmre, hogy az is angollá lesz. Persze ez nem baj, további eleganciát ad a filmhez, ami amúgy is az erénye.


Nem csoda, hogy a premierjén, ami Velencében volt, oda voltak érte (Colin Firth-öt is díjazták), mert tényleg egy szokatlanul érett, már-már tökéletes és megindító filmhez van szerencsénk. Tipikusan az az alkotás, ami letaglóz és napokra befészkeli magát az ember gondolataiba, arra késztetve, hogy újra nézze meg. Lehet nekem is azt kéne, meg mindenki másnak is.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1315981/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=aypyJtHzC70

Bajcsináló

2010. október 3., vasárnap

Dog Pound

A címben jelzett kutyaól nem más, mint egy montanai fiatalkorúak börtöne, vagyis egy újabb börtönfilmhez van szerencsénk. Láttunk már belőle nem egyet, nem kettőt, de úgy tűnik, hogy ez az intézmény kifogyhatatlan filmes alapanyaggal rendelkezik. Az utóbbi években készült kifejezetten jó, sőt néhány esetben (A próféta) briliáns börtönfilmek után kétséges, hogy lehet e még újat mutatni a műfajban. A Dog Pound megtekintése után ez az érzésünk csak tovább erősödik, annak ellenére, hogy kifejezetten erős filmmel van dolgunk.

A dramaturgiáját akár klasszikusnak is nevezhetnénk, hiszen ugyanazt a belső harcot, a börtön hierarchiájában a számára kijelölt helyre betagozódni nem akaró, a rendszerrel szembeszálló fegyenc történetét láthatjuk, mint a többi műfajtársában. Egyfajta karriertörténetként is értelmezhető, mintha csak egy gengszterfilmhez lenne szerencsénk, tulajdonképpen a végkifejlet is ugyanennyire kiszámítható. Az újfiúk bekerülnek, először ismerkedniük kell a körülményekkel, mindenki lábtörlőjének szerepével, amit azonban Butch (a három főhős vezetője) jelleméből fakadóan nem képes elviselni és gyorsan a tettek mezejére lép, hogy a rácson belül ő legyen az új főnök. Ez a harc persze áldozatokkal jár, amit egészen a végéig nem neki kell meghoznia. Ebből a rövid ismertetőből is jól látszik, hogy a Dog Poundot csak a cselekmény ismerete miatt senki sem fogja megnézni.


Ez a film abban különbözik a többitől, hogy egy más környezetet mutat be. Ez nem a tipikus, kőkemény fekete meg latino gyilkosokkal, unalmukban magukat szétgyúrt bűnözőkkel teli, és a még náluk is aljasabb és korruptabb fegyőrök uralta börtönkép, mint amit eddig megszokhattunk. Kis túlzással élve egy csendes, vidéki, szinte már családias nevelőintézményben járunk. Az itt fogvatartottak mind rossz útra tévedt tinédzserek, akiket nem is annyira büntetni szándékoznak, hanem inkább megnevelni, a társadalom normális tagjaivá formálni. Életkorukból fakadóan náluk talán még tényleg lehet is ilyen hatása a börtönnek. Viszont mivel mégiscsak olyan srácokról van szó, akiknek jó része súlyos testi sértésért, - esetleg még rosszabbért -, van itt, ezért az élet itt sem habos torta. A film ezen része tartalmazza a kötelező műfaji elemeket az új fiú összeverésétől a nemi erőszak jelenetig. Ezek a szcénák már-már klisések és mind valamelyik klasszikus előd klasszikus jelenetének az átvétele.


Amiben egyedi és szórakoztató tud lenni ez a film, az a hangulata, valamint a legapróbb részletekig felépített és ugyan ilyen bravúrosan ki is bontott karakterek. A főhősökről rögtön az elején kapunk egy rövid, de annál velősebb jellemzést. Megtudjuk ki miért került be, mi a fő jellemzője és milyen a mentalitása, kapunk egy biztos alapot, amire aztán már gyorsan lehet építkezni. Mivel már rögtön az elején megismerjük a szereplőket, szinte előre megmondható, hogy kivel mi fog történni, de ez nem amiatt van, hogy túlságosan kiszámítható lenne a cselekmény, inkább, mert annyira jól sikerül felépíteni a kartereket. Tudjuk milyenek, mire képesek, és ebből következőleg, hogy mit fogna tenni. Furcsa, de a Dog Pound nézése közben az az érzés támad az emberben, hogy egy angol filmet lát, ez lehet, hogy a kanadai stábnak és színészeknek köszönhető, mindenesetre határozottan jót tesz neki, ettől is kicsit egyedibb és európaibb lesz.

Ettől függetlenül a film ezen a ponton meg is reked, nincsenek benne olyan művészi finomságok, mint például a Prófétában, amik az átlag fölé emelnék, és olyan mondanivaló vagy őszinte brutalitás sem, mint, ami az Amerikai história X-et tette emlékezetessé. Mindenből nyújt egy kicsit, minden műfaji elemet jásznyi könnyedséggel prezentál, de amiben esetleg jobb, mint a többi hasonló film, az a szereplők erejében rejlik és a környezet sajátosságaiban. Nem tud kiemelkedni a börtönfilmek sokaságából, de tény, hogy nem is simul bele azokba. Egy kemény, őszinte zsánerfilm, ami néhol képes elhitetni a nézővel, hogy mélyebb annál, mint amilyen valójában, de ezek csak pillanatok, ennyi kevés. Mindenképpen egy üdeszínfolt lett, de nem örökérvényű alkotás. Azért nincs mit szégyellni, legalább egyszer látni kell.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1422020/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=2siaLI3BCHg

Bajcsináló