Womb - Anyaméh (2010)

Fliegauf Benedek új filmje pont arról szól, amire a címe is utal, és nem pedig arról, amiről kéne, ami a közönség számára igazán érdekes lehetne, azt óvatosan, de biztosan elkerüli, így viszont sajnos a kimaradt lehetőségek filmje lett a Womb-ból.

Pedig nagyjából minden megvan, ami ahhoz kéne, hogy jó film legyen. Gyönyörű képek, az azt kiszolgáló, lenyűgöző és főleg magyar szemnek szokatlan táj. A Fliegaufosan lassú minden részlet megvizsgálását lehetővé tevő kameramozgások és a lassan hömpölygő cselekmény. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, az arcok és a szemek most is többet árulnak el, mint a minimálisra visszanyírt dialógusok. Maga a történet talán kissé sablonos, de még így is érdekes.

Arról van szó, hogy Rebecca 9 évesen eltölt egy kis időt (nem tudjuk meg mennyit) valahol (nem tudjuk meg hol) egy szigeten az északi-tengeren. Itt ismerkedik meg a szintén 9 éves Thomassal, akivel sok időt töltenek együtt és valamiféle gyerek szerelem alakul ki közöttük. Rebeccanak azonban mennie kell. Édesanyja Japánban kapott állást, így egy egész világ választja el őket a következő 12 évben. Rebecca azonban sosem felejti el Thomast és miután befejezte tanulmányait Tokióban, visszatér eme kis szigetre, hogy újra láthassa Tomot. A régi érzelmek rögvest a felszínre törnek, de az idill nem tarthat sokáig, mert Thomas egy autóbalesetben életét veszti. Rebecca képtelen elfogadni az elvesztését, így úgy dönt, hogy a modern technika segítségével klónoztatja Tomot és ő maga fogja kihordani őt…


Amit az alábbiakban leírtam az csak a történet egyharmada, ebből is látszik, hogy Fliegaufnál mennyire elcsúsztak az arányok a rossz irányba. Ettől kezdve a film csak arra fókuszál, hogy Rebecca beteges, perverz elszántsággal nevelget egy szeretőt magának. Nem veszi észre, hogy a kicsi Tom már nem ugyanaz a Tom, akibe ő szerelmes volt. Anya-fiú kapcsolatnak kéne kialakulnia – és Tom részéről így is van – nem pedig egy beteges szerelemnek. A film erre helyezi a hangsúlyt, hogy kik leszünk a következő életünkben, ha a génjeink ugyan tökéletesen ugyanazok, mint most, de a neveltetésünk, a történetünk más. Nyilvánvaló, hogy én nem én leszek, ahogy Tom sem az a Tom lett. De ez már apró jelekből (a természet kevésbé szeretése, a játék dínó elásása a homokban) hamar kiderül a néző számára, így talán mégsem erről akar szólni a film. Lehet, hogy Fliegaufnak nem is volt más szándéka vele, mint, hogy meghökkentsen, vagy, hogy gyönyörködjünk az északi-tenger látványában. Mindenesetre a film, a közepétől megállíthatatlanul halad egy olyan vég felé, amit a nézők el szeretnének kerülni, de nem sikerül nekik, így az undor mellé marad az értetlenség.


Az értetlenség, még pedig azért, mert nem értjük az okokat, az indíttatást. A szereplők jellemét nem ismerhetjük meg kellőképpen, és legfőképpen az egymáshoz fűződő viszonyukat. Így a néző nem érti, hogy miért vállalkozik Rebecca erre az őrült küldetésre, ami mindenki számára egyértelmű hülyeség. Nem értjük, hogy honnan jött ez a nagy szerelem és, hogy mi történt Rebecca és Thomas között még igazi éltükben. Ezek azok a kérdések, amikre igazán érdekes lett volna válaszolni és amire Fliegauf Benedeknek a filmet ki kellett volna hegyeznie. E helyett ez a rész lett az egyharmad, és a kevésbé érdekes és a jól megalapozott előzmények nélkül némileg érthetetlen másik, pedig a kétharmad. Fordítva kellet volna. Talán ha a lelkivilág kerül az előtérbe a testiség helyett, akkor ez a film is több lehetne valamiféle visszafogott művész sci-finél. Meg mondjuk az is nagy segítség lett volna hozzá, ha Eva Green helyett más játszotta volna a főszerepet, mert a francia szépség itt csak egy egyarcú, kortalan!, papírmasé, aki képtelen átélni bármiféle érzelmi hatást. Különösen kontrasztos az alakítása a gyerek (Tristan Christopher) és a felnőtt Tom (Matt Smith) nagyszerű játéka mellett.

Ettől függetlenül nem arról van szó, hogy a film nézhetetlen időpocsékolás lenne, sőt, még így is vannak kiváló részei, csak maximum kissé csalódottan jön ki a néző a moziból, amiatt, hogy mindenki érzi, hogy ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni. Nem így lett, talán majd a következő nemzetközi próbálkozásnál, kevésbé lesz lámpalázas Fliegauf Benedek.

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=N8Oujip3nJQ

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1216520/

Bajcsináló

Fokozottan ajánlott frissítés!

TRON: Legacy

amerikai, 2010.

rendezte: Joseph Kosinski

Tron:Legacy - iMDb

Tron - iMDb

Igazán nehéz egy magával ragadó filmi világot létrehozni. Ráadásul minél messzebb kerülünk az úgynevezett valóságunktól, annál nehezebb ezt megoldani. Így ebből a szempontból a sci-fi műfajának igen nehéz dolga van. Nem csoda tehát, hogy kevés is tud olyan világot felmutatni, amely igazán emlékezetes marad. Erre talán a legjobb példa a Star Wars, ami sok más erénye mellett azzal taglózza le nézőjét, hogy minden olyan "élő" benne: gondoljunk csak a Tatooin füstös kis kocsmájára!
Az 1982-es TRON tökéletes időzítéssel tört be a mozikba, a kamaszok ezreinek szívébe férkőzve. A mai szemmel elképesztően gagyi technikai megoldások ellenére legendás film lett belőle.

1982.

Mégpedig azért, mert a technikai esetlensége hűen tükrözte a kor konzolainak, játékgépeinek képességét. így kapcsolódva össze a játéktermek villódzó képernyőinek élményével, egy hihetetlenül izgalmas világot tárt fel az fiatalok számára. 28 évvel az eredeti után pedig itt a TRON: Legacy, ami képes arra, hogy megismételje elődje bravúrját.

2010.

A 8 bites grafikát immár felváltották a csillogó cukormázzal bevont felületek, a villódzó fények, és a Daft Punk (nem mellesleg kiváló) filmzenéje. A film pedig ugyanúgy működik mint az elődje, mivel az updatelt textúrákon kívül nem változtatott a Disney a bevált recepten. Gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint apáink gyerekkorukban: elvágyódás a fizikai valóságunkból, a kötöttségektől való megszabadulás, felhigított hübrisz-motívum jó adag együgyűséggel nyakonöntve. A két film láttán olyan érzése van az embernek, mint amikor összehasonlítja a sárgásfehéres, vibráló képű Apple Lisa-t egy modern, letisztult, szélesvásznú, fényes kijelzős iMac-kel. Mivel a 2010-es TRON hozza ugyanazt az élményt, mint az eredeti, ezért nincs okom fanyalogni. Határozottan ajánlom, kellemes kikapcsolódást nyújt az updatelt TRON.

7/10

HaBzsol

You don't know Jack - Dr. Halál

Al Pacino mióta megöregedett meglehetősen remegő kezekkel választ a szerepek között és valljuk be az elmúlt 10-15 évben rendre mellé is nyúlt. A Szemtől szemben óta elég kevés jó filmhez adta a nevét. Viszont úgy tűnik, hogy az HBO híresen magas színvonala őrá is jó hatással van, hiszen mostanság csak HBO produkciókban nyújtott jó alakítást. Viszont a Dr. Halálra azt mondani, hogy jó film, vagy Pacinora, hogy jól játszik benne, túl kevés. Mert, hogy 70 évesen ebben a tv-filmben bizonyítja, hogy miért is volt ő generációk színész ikonja. Élete egyik legjobb alakítását hozza egy lenyűgöző filmben.

Egy életrajzi filmről van szó, ami egy olyan emberről szól, aki csak időskorára vált érdekessé, még pedig amiatt, hogy a börtöntől sem visszarettenve kiállt az elveiért, megvívta milliók harcát és végül fel is áldozta magát egy magasabb cél oltárán. Értünk tette. Dr. Jack Kevorkian (Al Pacino) eutanázia párti orvos, mindig és mindenkor a betegei érdekeit nézi, főleg akkor, amikor már nincs visszaút és a megoldást többé már nem az élet jelenti. Látványos és egyben botrányos harcot indít a médiában az eutanázia legalizálása érdekében, ő maga a film során 160-szor gyakorolja is azt, mindig vállalva a pereket, mindig megnyerve azokat, hogy aztán a végén mindent egy lapra feltéve indítsa végső rohamát. Ezzel ő is, és a film is nagyon ingoványos terepre tévedt, hiszen a 21. században még mindig ott tartunk, hogy az állam próbálja meg szabályozni, hogy ki élhet, és ki halhat meg, ez még mindig nem a mi döntésünk. Ő már jóval korábban megkezdte eme paradigma lebontását, és ahogy ő mondta, csakis a történelem fog ítélkezni tetteink felett, nem 12 ember.

A róla szóló film legnagyobb erénye, hogy tényleg róla szól. Nem helyeződik át a hangsúly a történet esszenciáját adó, erkölcsi problematikára, hanem Dr. Kevorkiant ismerjük meg, és persze az ő nézeteit e témában. Könnyen elmehetett volna valamiféle önálló szabadságharc irányába a film, ami csak besegít Kevorkiannak és nem pedig prezentálja őt. Ebből kifolyólag, hogy az eutanáziával csak közvetett módon foglalkozik Barry Levinson rendező, eléri azt, hogy a film kikerüljön mindenféle szentimentalizmust vagy éppen bigott vallásosságból fakadó boszorkányüldözést, és megtartsa azt a két lépés távolságot, ami kell ahhoz, hogy objektíven lássuk a témát, mindkét fél érveit megismerve, magunk döntsünk arról, hogy Dr. Kevorkianra nézve egy gyilkost, vagy egy, a legvégsőkig empatikus és kötelességtudó orvost látunk. Ezzel párhuzamosan az eutanázia ügyében is állást foglalunk, de erre kicsit már rányomja a bélyegét Al Pacino lenyűgöző alakítása.

Olyan fantasztikus átalakuláson ment keresztül, hogy egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Al Pacinot nézi, csakis a megtöpörödött, zsémbes, nehéz természetű Dr. Kevorkian van a vásznon. Annyira természetes és őszinte a játéka, annyira mentes mindenféle manírtól, hogy már nem is színészi játékról beszélünk, hanem egy átalakulásról, nem játssza Dr. Kevorkiant, hanem ő maga Dr. Kevorkian. Végig nagyon visszafogott és realista, ahogyan az egész film is az. Annak ellenére, hogy sok fájdalomtól szenvedő embert és gyászoló családtagot látunk, a filmben nincs egyetlen jelenet sem, amiben túlcsordulnának az érzelmek. Érezzük végig, hogy egy-egy eset, nem csak egy csatája ennek a szabadságharcnak, hanem emberi tragédia is, de mégsem tolódik el a hangulat ebbe az irányba. Végig objektív tud maradni, megmutatja az eseményeket, a tetteket, amik Kevorkian nevéhez fűződnek, de nem akarja érzelmileg manipulálni a nézőt, mert egyik esetben sem a beteg van a középpontban, hanem végig Dr. Kevorkianról szól a film. Nem az eutanázia intézménye fölött kell ítélkeznie a nézőnek, hanem Dr. Kevorkian az alany. Ehhez pedig az objektivitás, a remek karakterábrázolás, a tökéletesen eltalált játékidő és tempó, elegendő támpontot biztosít számunkra. Gyönyörű képeket és emlékezetes jelenetek sokaságát adja a film, úgy, hogy mindez „csak” tévéképernyőre készült. Minőségét tekintve azonban jobb, mint a mozifilmek zöme.

Persze igazságtalan lenne, ha nem említenénk meg John Goodman, Danny Huston, Brenda Vaccaro vagy Susan Sarandon nevét, akik szintén legjobbjukat hozzák. Utóbbi lassan tökélyre fejleszti a rákban haldokló asszony karakterét. Persze ilyen gondos irányítás alatt, ennyire letisztult és elegáns filmben könnyű jól játszani. Dr. Kevorkian a film vége felé azt mondja, hogy ez az egész csakis róla szól, csakis magáért teszi, amit tesz, de ha másoknak is jól jön majd, az külön jó. Ha csak a filmre értelmezzük, akkor igaza van, ez tényleg róla szól, és tényleg jól jön nekünk, még sok ilyen kéne.

A cég elenged - The Company Men

Annak ellenére, hogy már lassan 3 éve húzódik és, hogy milyen sok ember életére volt negatív hatással napjaink gazdasági világválsága, viszonylag kevés filmes vette a bátorságot, hogy valamilyen formában hozzányúljon a témához. Ezen kevés alkotás közül talán a George Clooney nevével fémjelzett Up in the Air című mozi volt eddig a legjobb hiánypótló darab, és ezek után is az marad.

A The Company Men-nel tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj, csak egyszerűen megragadt a rendezője (John Wells) által megszokott enyhén drámai, de azért mindig boldogság centrikus sorozatok (Vészhelyzet, Harmadik műszak) színvonalán. Nem mer újat mondani, amit mond, azt viszont a lehető legdidaktikusabb módón teszi. Ennek ellenére nem egy rossz filmről van szó. Már csak azért sem lehet az, mert a szereposztás parádésra sikerült. A sokad virágzását élő Tommy Lee Jones, Chris Cooper vagy a J.Lo korszaka után szintén újra feltámadó (rendezőként és színészként egyaránt) Ben Affleck neve garancia a jó filmre. Ha meg még hozzájuk vesszük a bántóan megöregedett Kevin Cosnert és a 40 felett is szexis Maria Bellot is, akkor még biztosabban ülhetünk le e film elé, hogy megtudjuk mi is a helyzet a nagyvilágban.

A történet főhősei mind ugyanannál a vállalatnál dolgoznak a ranglétra különböző szintjein, de mind jól fizető, vezető beosztásban, ahol is sokáig biztonságban vélték magukat, mindennemű leépítés elöl. A nagy válság azonban átírja a megszokott törvényeket és a hierarchiát, most nem csak a kétkezi munkások feje hullik, hanem a részlegvezetőké is. Már csak azért is, mert az ő fizetésükön még jobban lehet spórolni. Így hát néhány hónapos különbséggel mind az utcára kerülnek, hogy aztán ott hatványozottan szembesüljenek a munkanélküliség problémáival.

Szokatlan módon John Wells egyszerre teszi meg bűnbaknak és áldozatnak azokat az embereket, akik valamilyen szinten mind okolhatóak a válság kialakulásáért, de ez így nem teljesen igaz. Valójában csak én érzem őket is hibásnak, de a rendező szerint nem azok, hiszen látjuk jól, hogy ők mind küzdöttek az embereikért, becsületesek voltak, sőt még elveik is voltak. No meg büszkeségük, ami viszont kifejezetten hátráltathatja a munkakeresést. A balhét itt egyértelműen a cégvezér szerepében néha megvillanó Craig T. Nelsonnak kell elvinnie, aki még olyan kétségtelenül gonosz cselekedetekre is képes, hogy inkább kirúg 5000 embert csak, hogy a cég új irodaépületét meg tudják építeni, mert kell egy nagyobb iroda neki. Szóval ott spórol, ahol tud, persze ez nem az ő fizetése. Annál inkább Ben Affleckéké, akik eddig ugyan nem panaszkodhattak, de most rájönnek, hogy bizony magasról nagyobbat lehet esni. Ezzel el is jutottunk oda, amiről a film valójában szólni akar. Nem érdekli annyira a válság vagy annak erkölcsi, gazdasági felelősségének kérdése, csak azt szeretné bemutatni, hogyan értékelődik át egy szemtelenül gazdag ember számára minden az égvilágon, a pénztől az emberi kapcsolatokig, ha odáig jut, hogy a milliódollárosból a szülői házba kell költöznie.

És ebben tényleg jó a film. Sikerül megtalálnia az aranyközéputat karaktereinek folyamatos puszilgatása és sajnáltatása, valamint a valóságos dráma és jellemfejlődés között. Persze a happy end nem maradhat el, főhőseink megtisztulva a globalizált világ és az 500 dolláros ebédek túlértékelt kényelmétől, felszabadult lélekkel állnak neki egy szép új világ megépítésének. Az öreg bika Tommy Lee Jones is megtehetné, hogy csak éli a milliomos nyugdíjasok, ki tudja hol nyaralós, nyugodt életét, de inkább önálló üzletbe kezd, lehetőséget adva bajtársainak is az újrakezdéshez, no meg persze azért, mert be kell vallania, (ez talán a film legerősebb mondata) hogy szereti az 500 dolláros ebédeket. De ez az út rögös, és amíg a végéig elérnek, addig kellőképpen érdekes is számunkra. Alkalmas arra, hogy úgy töltsünk el vele kellemesen 2 órát, hogy végül elégedetten álljunk fel a karosszékből. Ma is megtudtunk valami újat.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1172991/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=KPohmhNFwi4

Bajcsináló

Dexter és aki mögötte van 2. rész

Saját énjeinek küzdelme sokáig meglehetősen egyoldalúnak tekinthető. Van a szörny és az álcának ráhúzott, jóravaló, tisztes polgár képe, ha úgy tetszik az ember. A fordulópontot e küzdelemben Ritával való megismerkedése jelenti, hisz ő az a személy, aki rádöbbenti Dextert, hogy talán mégis van benne valami jó is, van benne egy olyan rész, ami képes szeretni. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorlatilag évadokon keresztül tart a folyamat, mire rájön, hogy őszintén szerelmes. A folyamatot megakasztják a Lillához hasonló karakterek, akikben Dexter egy olyan ember képét véli felfedezni, akinek elmondhatja, hogy ki is ő valójában, hogy ki lakik még ott benne, és aki nem csak megérti őt, hanem magára is ismer benne. Valaki, aki olyan, mint ő. Ritával remekül elvannak, szeretik egymást, ő az a személy, aki a biztonságot, állandóságot a meleg otthont jelenti Dexnek, mindazt, amitől ember lesz, de Rita csak az egyik arcát ismeri, azt amelyikről ő maga sokáig azt hitte, hogy csak egy álarc, de hála neki, ez az álarc egyre inkább egy valódi arccá alakul. Ennek a kapcsolatnak és a családnak köszönhetően, Dexterből előbújik az ember, ami végig ott volt benne, de most megerősödik. Azonban ő is tudja, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy boldog legyen és, hogy tényleg úgy érezze, hogy ő is emberi lény egy kis hibával és nem pedig szörny ember testben. Élete fő célja az emberré válás, amit nem tud elérni egy valódi társ nélkül, olyas valaki nélkül, aki megérti őt, ismeri és elfogadja mindkét életét. Rita egy olyan nő, akit a férfiak mindig csak bántottak és kihasználtak. Fél az erőszaktól, az erőszakosságtól. Dexter éppen azért vonzó számára, mert csak a gyengéd, megértő, segítőkész férfit látja benne. A férjet, akire mindig számíthat és, aki megvédi őt. És ez így is van, Dexter vele tényleg ilyen, mindez tényleg meg van benne, ez az a dolog, ami miatt Dex érzi az átalakulását, Rita mellet. De neki soha nem mondhatja el, hogy ki is ő valójában, soha nem mondhatja el azt a titkot, amit gyerekkora óta őriz, mert Rita ezt nem tudná elfogadni, mert nem csak, hogy nem ismerne magára, hanem ő éppen mindennek az ellentétje. Megérteni talán megtudná, de vele élni, elfogadni és titkon félni tőle, azt nem.

Mindegyik évadban megismer valakit (Rudy, Lilla, Miguel Prado, Arthur Michell), aki vagy már alapból tudja róla, hogy mi is, vagy ő mondja el nekik. Mindannyian olyan emberek, akik látszatra pont olyanok, mint ő. Barátokra, testvérekre, szeretőkre lel bennük és reményre, hogy talán nincsen egyedül. Végül azonban mindig csalatkoznia kell, mert kiderül, hogy ezek az emberek csak abban hasonlítanak rá, hogy a külvilág felé remekül játsszák meg magukat, viszont egyikük sem akar azzá válni, aminek látszanak. Ők egy fordított utat járnak be. Embernek születtek és fokozatosan sötét lelkekké váltak, akik szeretik azt, amivé lettek, vagyis jóbarát helyett ellenséggé, tökéletes Dexter prédává lettek. Így hát újra és újra rá kell jönnie, hogy az egyetlen útja annak, hogy igazi emberi lénnyé váljon egy nap, csakis Rita mellett vezet. Egészen addig, amíg egyik „játszadozása az étellel” Rita életébe nem kerül…

Ahogy az lenni szokott, most is egy tragikus esemény kellett ahhoz, hogy Dexter rájöjjön mennyire szerette Ritát. Olyan érzések és indulatok szabadulnak ki belőle, - a lelkiismeret furdalás miatt is – amikről még csak nem is sejtette, hogy benne is megvannak. El akar menekülni, elfutni a világ elől, bezárkózni egy toronyba, ahol tombolhat és senkit sem bánthat a benne élő gyilkos. Aztán rájön, hogy ez nem megoldás és, hogy apai feladatai még mindig ott várnak rá. Rita halála után nem sokkal megismerkedik Lumennel, aki gyökeres változásokat hoz mind Dexter életében, mind személyiségének alakulásában. Ettől kezdve az évadok szerkezetét alakító legfőbb elem nem egy másik sorozatgyilkos elleni küzdelem, hanem a benne élő gonoszon való továbblépés elérése. Lument ő szabadítja ki véletlenül, leendő gyilkosai fogságából lelke sötét részének etetése közben. A megsebzett és bosszúvágytól fűtött nő képében kap egy Robint maga mellé, és a fogvatartóinak levadászásával egy új célt is, amivel lefoglalhatja magát, illetve, amivel segíthet valakin, ezzel is közelebb kerülve a felesége halála óta vágyott megbocsájtáshoz. De egy közös kalandnál több is sikeredik ebből a kapcsolatból, valami olyasmi, amit csak Rita iránt érzett és legfőképp valami olyan, amit még vele sem. Egy igazi lelkitársra talál. Lumen, - ahogy arra a neve is utal - fényt hoz Dexter életébe és jövőképébe. Az a szörnyű dráma, amit át kellet élnie, hogy 5 férfi megerőszakolta, fogvatartotta és készült arra, hogy megöli, teljesen kifordította Lument önmagából. Egy szimpla, kisvárosi, amerikai lányból, egy megkeseredett, bosszúra szomjazó amazon lett belőle, akinek a lelkébe beköltözött a sötétség. Pont úgy ahogy Dexterbe is. Ahogy megismeri, egyre gyengédebb szálakat kezd szövögetni Dexter iránt és eme közeledés pozitív fogadtatásra is talál. A sorozat során először, Dexter végre olyan személynek tárhatja fel sötét oldalát, aki nem csak megérti őt, elfogadja, hanem pont olyan is, mint ő. Lumen is öl, és azért öl, mert késztetést érez rá, vágyat, amit mint egy függőséget, ki kell elégítenie. A jófej, vonzó, fiatal lány mellett, mostantól benne is ott él a szörny. Nemcsak megérteni képes Dexet, hanem érzi is, amit ő. Végre valaki olyannak látja amilyen valójában és teljes lényében átérzi Dexter minden lelki és pszichés viaskodását. A saját szemével tekintenek rá. Sajnos ez az idill sem tarthat örökké. Dexter ugyan úgy érzi, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatja el és, ahhoz, hogy felszabadultan élhessen tovább, szüksége van Lumenre. De ahogy befejeződik közös küldetésük és megnyugszik Lumen lelke, úgy a sötétség is eltűnik belőle. Átmenti állapot volt csupán, többé már nem olyan, mint ő, de ezzel is egy úgy reményt villant fel Dexter előtt. Bizonyítja, hogy ez az állapot nem tart örökké, hogy van úgy, hogy megnyugszik a lelke és a sötét potyautas sem éhezik meg többé. Talán van remény rá, hogy egy nap ő is maga mögött hagyja személyisége kínzó részét és átlagemberré válhat, befejezve mindenidők egyik legjobb sorozatát. Mostantól ez a célja, ezt kívánja, bár tudjuk, kívánni csak a gyerekek szoktak...

Bajcsináló

Dexter és aki mögötte van 1. rész

Azt már egy ideje megszokhattuk, hogy olyan dolgokat láthatunk a tévéképernyőjén, amiket régen csak a moziban lehetett. Epikus, kosztümös történeteket, izgalmas krimiket vagy éppen sci-fit. Mindezt olyan kivitelezésben, ami sokszor még Hollywoodot is zavarba ejti. Mert, hogy a neves filmkészítők is rájöttek, hogy most már – és ebbe a mostba beleértendő az internet, azon belül is a különböző fájlcserélő programok elterjedése – egyáltalán nem ciki a tévére vagy egyenesen a netre készíteni sorozatokat vagy éppen tévéfilmeket. Az ok igen csak prózai, ezen a fórumon sokkal több fogyasztóhoz is eljuthat az alkotás, mint a mozi vásznakról. Meg persze az sem mellékes tény, hogy itt is nagyon jól lehet keresni, sőt! De ha valakit tényleg csak az alkotás aktusa érdekel, annak az a legfontosabb, hogy a történetét nem kell maximum 2 órába belegyömöszölnie, hanem akár 5-6 évad is a rendelkezésére áll, hogy kibontsa a szálakat, elmesélje vagy bemutassa, amit akart, mindezt tökéletesen, anélkül, hogy bármi is kényszerből a vágóasztal melletti kukában végezné. Ma már eljutottunk odáig a brit televíziózásnak és az amerikai kábelcsatornáknak köszönhetően, hogy nincsenek tabuk. Főhősünk lehet szörny, vámpír, gyilkos, de talán még pedofil is, csak legyen egy jó történet hozzá, egy szokatlan álláspont és persze végül nézői azonosulás. A 2006-ban a Showtime csatornán indult Dexter című sorozat, egyike ezen tabudöntögető szériáknak. No meg talán a legproblematikusabb is közülük, legalábbis a nézői azonosulás tekintetében. Dexter Morgan (Michael C. Hall) karaktere első hallásra pont olyan ember, akitől mindenki szeretné távol tartani magát. Pedig ha adunk neki egy esélyt rájöhetünk, hogy Mr. Hyde mellett Dr. Jekyll is itthon van.

Dexter Morgant azzal verte meg a sors, hogy talán sosem lehet olyan ember, mint akik a hétköznapjaiban körbe veszik, vagyis normális. Nem tudja mi az, hogy kötődni valakihez, hogy sírni valakiért, hogy iszonyodni a haláltól, a vértől, mindezt azért, mert ő maga is vérben született, az anyja vérében. Két évesen végig kellett néznie, ahogy egy láncfűrésszel megölik az édesanyját, ő pedig további két hosszú napon át ült az anyja vérében. Ez a gyerekkori élmény olyan torzulást okozott a lelkében, hogy a jófiú Dexter mellett belé költözött egy sötét potyautas is. Egy érzés, ami időről időre nem hagyja nyugodni, egy késztetés, hogy ölnie kell, látnia, ahogy kihuny a fény valaki szemében. Szerencséjére anno a vérből egy lelkiismeretes rendőr vette ki, sőt egyenesen magához, hogy a sajátjaként nevelje fel. Harry pedig, már korán észreveszi a kis Dexteren, hogy nem mindig önmaga, hogy van egy olyan énje, ami a tapasztalt rendőrt is megrémíti. De ahelyett, hogy megpróbálná ezt a lényt elpusztítani, inkább izolálja azt, keretek, szabályok közé szorítja, hogy végül „domesztikálja” és a társadalom szolgálata felé terelje, nem is sejtve, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Mindennek önző okai vannak. Harryt már régóta zavarja, hogy vannak emberek, kiknek bűnösségéhez semmi kétség sem férhet, mégis kicsúsznak az igazságszolgáltatás kezei közül, ő pedig tehetetlenül nézi ezt, mert nincs meg benne az, ami Dexterben „második” születésétől kezdve benne él. Így hát ahelyett, hogy elfojtaná fia bűnös késztetését, inkább felállít egy kódrendszert, melynek lényege, hogy Dexter úgy öljön, ha már mindenképpen szükséges, hogy semmiképpen se bukjon le, illetve, hogy a gyilkosságnak legyen értelme, célja. Ne csak egy legyen azon gyilkosok sorában, akiket egész élete során üldözött, hanem a sötét potyautas étvágyát úgy elégítse ki, hogy azzal a társadalom érdekeit szolgálja. Ennek a legegyszerűbb módja, ha azokat a gyilkosokat teszi el láb alól, akik nem effajta szigorú „erkölcsi normák” szerint élnek, viszont elég jó az ügyvédjük, vagy szerencsés a csillagzatuk ahhoz, hogy tetteik büntetlenek maradjanak. Így hát Dexter fokozatosan válik a miami-i éjszaka láthatatlan rémévé, aki mindeközben fokozatosan elveszíti emberi énjét, mert Harry, szeretete ellenére is, inkább az eszközt és a szörnyet látja benne, akit jobb távol tartani a normális élettől, hiszen úgy sem képes arra. Maga a sorozat ezen a ponton kezdődött jó pár évvel ezelőtt. Mindaz, amit eddig elmeséltem, csak fokozatosan, flash backek formájában derül ki Dexterről, így a néző is csak a nyersanyagot, a kettős személyiséget ismeri meg, hogy aztán megkezdjen egy utazást, - mely során Dexter karakterpáncélja alól újabb és újabb rétegek sejlenek fel - amit kedvenc főhősével fog bejárni az emberré válás rögös útján.

Ennek az útnak az elején Dexter kissé furcsa, visszahúzódó srác képében jelenik meg, aki magában él, kerülve mindenféle normális emberi kapcsolatot. Tulajdonképpen munkája tökéletes álca és önkifejezés is számára. A Miami Metro Police vérnyomelemzőjeként keresi a kenyerét. Testhezálló feladat ez számára, hiszen a gyilkosságok anatómiájáról és a vérről, mely személyiségének talán fontosabb része, mint a testének, mindent tud. Ráadásul eközben kutakodni is van alkalma, hiszen a gyilkosságok helyszínén talált nyomok alapján fel tudja mérni, hogy mekkora vaddal van dolga. Minél profibb és tudatosabb gyilkos a leendő áldozata, annál nagyobb katarzist jelent számára végezni vele. Meg persze az sem baj, hogy olyan munkája van, amiben tényleg ő a legjobb, a siker segít elfedni a valóságot. De álcája szempontjából is tökéletes választás, hiszen így könnyedén kialakíthatta magáról az unalmas laborpatkány képét, akitől már csak munkája miatt sem vár el senki normális életet. Így az sem feltűnő, hogy nem jár szórakozni (azt sem tudja mi az), nem látni soha nővel, és végképp nem érdekel senkit, hogy merre jár. Nyílván egy kapcsolat ezt nagyban megnehezítené. De ez csak a fiatal Dexterre igaz. Részben azért, mert, ahogy öregszik úgy az elvárások is változnak vele szemben, legalábbis a testvére irányából. Egyre inkább igény lenne az oldalán egy nőre, akivel családot alapíthat, és akinek köszönhetően ő is rendes embernek tűnik.

A kulcsszó pedig az ember. A mostohahúga Debra, - ahogy mindenki más is - egy freakként tekint a bátyjára, akit viszont szívből szeret, mint egyetlen élő rokonát és szeretné, ha egyszer boldog embernek láthatná és végre nem olyan furcsának, mint gyerekkora óta mindig. Az ember szó, kulcsszó Dexter nézőpontjából is. Amikor ő maga is tisztába került gyilkos énjével, attól kezdve egy szörnyként tekintett magára. Úgy gondolja, hogy az emberi énje nem is létezik, csupán megjátssza azt, ő egy rém, aminek nem szabadna semmilyen kapcsolatban állnia a társadalommal, ezért alakította ki magáról a laborpatkány, örökszingli képét, aki nem is képes a kapcsolatteremtésre. A nők nem érdeklik, szüzességét ugyan valami csoda folytán elvesztette, de valószínűleg csak azért, mert látta, hogy ez így szokás, de maga a szex ugyanúgy, ahogy az érzelmek is, hidegen hagyják. Számára a gyilkolás okozza azt a fajta orgazmus szerű örömöt, amit a hétköznapi embereknek a szex. Ő maga egy szörny, aki ártatlanokat sosem bántana, arra nem képes, és valahol ez előre is vetíti, hogy nem is olyan rossz a helyzete, mint gondolja, hisz ő nem egy velejéig gonosz pszichopata, „csupán” egy született gyilkos, akinek ezt a vágyat sikerül keretek közé szorítania. De ez csak a kezdet, mert persze a nők mindent megváltoztatnak…

Bajcsináló

Mary és Max - Nem minden gyurma, ami annak látszik

Adam Elliot és csapata több mint 5 évig dolgozott ezen a filmen, és szerencsére ez idő alatt nem csak a gyurma animációval pepecseltek, hanem a forgatókönyvre is sok időt fordítottak, olyannyira, hogy azt sikerült tökéletesre csiszolgatniuk. Ennek köszönhetően a Mary és Max az év legkellemesebb meglepetése lett. Egy olyan animációs film, ami komolyabb és szomorúbb, mint bármely más mese. A technikai megvalósítást leszámítva pedig semmiben sem emlékeztet egy klasszikus animációs filmre. Egy igazán komoly és szívbemarkoló dráma lett, gyurma helyett igazi könnyekkel.

Ez a legjobb és egyben a legfurcsább is ebben a filmben, hogy a története és a hangnem, amiben ezt a készítők elmesélik, abszolút műfajidegen. Csupa olyan dolgot kap a néző, amit ettől a műfajtól előzetesen nem várna. Drámai sorsokat, szomorú, reményt vesztet - és néha reményt találó – könnyes szemű karaktereket, akik úgy élnek le egy életet, hogy igazi emberi kapcsolatokat csak a tévében láttak. Egymástól sok ezer kilométerre, évtizedeken keresztül csak papíron, betűkkel tartott kapcsolatban lelnek rá az igazi barátságra, amit aztán majdnem sikerül elszúrniuk.


Egy talán élőszereplős filmben nem túl szokatlan alapszituációt ágyaznak animációs formába. Teljesen emberi történetet láthatunk igazi csodák vagy mesés furcsaságok nélkül. Olyannyira, hogy még a színek is hiányoznak. Mary története – ő Ausztráliában él egy pipogya apuka egy alkoholista anyuka, no meg egy hatalmas fos színű anyajegy társaságába. Barátai nincsenek, az élete nem tart sehová. De egy nap találomra levelet ír valakinek Amerikába és így végre egy barátra lel -, barnás homokszínű, ausztrál színekben pompázik, míg Max világa, - aki New Yorkban lakik, egyedül, magányosan és a csoki iránt érzett szerelemszerű olthatatlan vágy következtében túlsúlyosan, az ő világa szürke, lehangoló, akár csak a szerinte hangos, büdös és koszos város.


Persze azért nem egy érfelvágós drámáról van szó, ami annyira lehangoló, hogy nézni se lehet. Itt is vannak jó poénok, ahogyan azt a műfaj megköveteli, de ezek nem olyan önfeledtek, hanem mindig egy kis keserédes ízt kapnak. Csak arra szolgál, hogy lássuk ezeknek a karaktereknek az esendő, szerethető emberi mivoltukat is, és ne csak szánalmat érezzünk velük kapcsolatban. Sikerül a gyökereinél megragadni a főszereplők jellemét, bemutatni mindegyik arcukat, az életüket, sorsukat egy évtized viszonylatában. Ahogy már említettem a dramaturgiája is tökéletes a filmnek, minden apró rezdülésnek szerepe van és később értelmet nyenekr. Így lehetséges az is, hogy ennyire szép, megható és végtelenül elegáns befejezést sikerült kreálni a filmnek. A már említett műfajidegen elemek halmozása pedig egyáltalán nem zavaró, mert a néző rájön, hogy ezt a filmet teljesen másképp kell befogadnia, mint ahogy azt a keretek előre sejtetik.

Adam Elliot már előző rövidfilmjeivel is magasra tette a mércét, amit most sikerült megugrania és még tovább emelni. Gyakorlatilag ugyanazokat a figurákat viszi sikerre, mint eddig, egy szokatlanul szomorú, őszinte és letisztult animációs filmben, ami elfeledteti a közönséggel, hogy mit is néz, és megkapóbb, mint számtalan élőszereplős társa.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0978762/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM

Bajcsináló