I love you Phillip Morris

Az I love you Phillip Morrist végignézve, az a legdöbbenetesebb, hogy egy igaz történet alapján készült, ez a tény pedig valahogy még érdekesebbé, még élvezetesebbé teszi a filmet, valamint bizonyítja, hogy az igazságszolgáltatás és a világ különböző államai mennyire vakok és hülyék, vagyis nem kell pánikba esni, ha börtönbe kerülnénk, van remény.

Glenn Ficarra és John Requa filmjének sztorija egyébként nem különbözik sokban egy átlagos szerelmi történettől. Adott Steve (Jim Carrey) a példás életet élő kisvárosi zsaru, aki titkon homokos és amennyire kötelességből csinálja az asszonnyal, annyival élvezetesebb a másik életét alkotó férfiakkal. Az, hogy a másik nemhez vonzódik még nem lenne probléma senki számára, jó persze, az asszony kicsit zokon veszi, de szereti annyira mint embert, hogy megmaradjanak barátnak. Viszont, ahogyan arra a film példásan rávilágít, egy buzi pár élete a napfényes Miamiban, igencsak költséges. Steve viszont nem igazán ismeri magát, nem tudja, hogy ki is ő valójában, ezért előszeretettel bújik más emberek bőrébe, ami persze a csalás különböző módjait is nagyban megkönnyíti számára. A szükséges egzisztenciát innentől kezdve illegális úton teremti meg, a baj csak ott van, hogy sosem tudja, hogy mikor kell kiszállni. Így hát börtönbe kerül, ahol hamarosan megismerkedik a szintén pitiáner bűnök miatt rács mögé került Phillip Morrissal (Ewan McGregor), kettejük között pedig azonnal fellángol a szerelem.

Ettől kezdve a film átvált egy minden akadályt legyőző szerelem krónikájává, ami tulajdonképpen ugyanolyan szépen és eredetien van ábrázolva, mint akármelyik másik. A különbség csupán az extrém körülményekben rejlik, abban, hogy az egyik fél mindig börtönben van. Ez a fél többnyire Steve, aki ugyan a szerelemre rátalál, de önmagára nem, így hát újra és újra enged a vérének és sosem saját magát adja a munkavállalásnál. Emiatt élete jó részét bentlakásos intézményben tölti, távol szerelmétől. Steve azonban nem csak a szabad világban, de a rácsok mögött is feltalálja magát, és sorban valósítja meg az elképesztőbbnél elképesztőbb szökéseket, hogy újra karjaiban tarthassa szerelmét. Az utolsó szökésével pedig felteszi a koronát addigi pályafutására, és ezzel együtt csúnyán meg is alázza Michael Scofield 4 évadnyi munkásságát.

Ez utóbbi elemnek köszönhetően a film végig egy komoly romantikus dráma és egy könnyed vígjáték határán egyensúlyoz, megalkotva a kettő tökéletes elegyét. Jim Carreynek újra lehetősége van arra, hogy úgy szórakoztasson, hogy nem kell közben idiótává válnia, - egyébként személy szerint jobban is szeretem, amikor komoly filmekben látom őt, hiszen eddigi munkássága a tökéletes bizonyíték arra, hogy egy jó komikus drámai szerepekben is megállja a helyét (Truman show, Ember a holdon) – meg hát ő is öregszik, a korához pedig már nem illik egy ace venturai karakter. Ewan McGregornak, - mint a kitartott, otthonülő, unatkozó feleség - nem jut sok tér, inkább csak a szerelmét és a vágy tárgyának szerepét adja ebbe a kapcsolatba és a filmbe, de mint mindig most is tökéletes. Szégyenlős kislány mosolyával, a homoszexuális karakterek „Andrássy úti” végét fogta meg, ellenben a férfiasabb és realisztikusabb birkapásztoréval, de ez egy félvígjátéknál talán jobb is.

A film ugyan, egy olyan szerelem történetét meséli el, amiből jó néhány hétköznapjainkban is körül vesz bennünket, de az igazi hangsúly a modern emberen van, aki a jéghátán is megél, és megítélésében, tehetségével tökéletesen ellensúlyozza tevékenységének törvénytelen jellegét. Ő a hangya, aki dacol a vásott kisfiúval, akinek nagyító van a kezében. Ennek ellenére, a film egy pillanatig sem veszi túl komolyan magát, tisztában van vele, hogy Steve alapjában véve egy balek, aki zseniális és egyben szórakoztató mutatványaival (életével) számunkra is utat mutat. Legalábbis a moziba, egy kellemes 2 órás szórakozáshoz.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1045772/

Trailer:http://www.youtube.com/watch?v=XoFANivV44g

Bajcsináló

A kilencedik légió (Centurion)

Neil Marshall neve eddig egyet jelentett a populáris, könnyen fogyasztható és mondjuk ki, felejthető popcorn mozikkal. (A barlang 1-2., Doomsday) Legújabb filmjével kapcsolatban már az is előrelépés, hogy nem egy horror filmről van szó, de azt is meg kell állapítanunk, hogy az előbb felsorolt jelzők most is érvényesek rá.

Legújabb munkájában a kosztümös kalandfilmek, közönség kedvenc műfajába tett kirándulást, most is gondosan kerülve az egyediségnek még a látszatát is. Gyakorlatilag már, A kilencedik légió főcíme alatt is tisztán látszik, hogy mely filmek voltak rá nagy hatással. A hegyek fölött elhúzó kamera és a főhősök kis csapatának rohanása, egy az egyben megidézi A Gyűrűk ura szellemét. De mivel egy római légió történetéről van szó, természetesen a Gladiátor vagy éppen a 300 hatása mellet sem mehetünk el szó nélkül.

Röviden a történetről, ami egyébként sem túl bonyolult. Egy előretolt helyőrséget támadás ér, felmentésükre kiküldik a York városában állomásozó kilencedik „elit” légiót. A légiót kísérő, pikt felderítő árulása miatt, azonban csapdába kerülnek, és 7 ember kivételével mindenki odaveszik. A nagy hetes vezetője az a Quintus Dias, akit éppen útközben sikerült kiszabadítani a barbárok fogságából. Ez a kis csapat neki vág, hogy kimentse az elhurcolt Virilius parancsnokot, azonban az akció nem sikerül, és egy közben elkövetett túlkapás miatt, hőseinket vérszomjas piktek veszik üldözőbe, ők pedig jobb híján menekülnek és menekülnek és menekülnek…

A film vizualitása mindezek mellett kifejezetten élvezetesre sikerült, a díszletül szolgáló kopár, havas, barátságtalan skót felvidék hegyei alapból egy sajátos atmoszférát teremtenek, erre sikerült ráerősíteni a film kékes, hideg színekben kulmináló fényezésével. A pozitívumokból itt nagyjából ki is fogytunk. A film nagy része, egy road movie szerű meneküléstörténet, ami gondosan követi a megszokott kliséket, vagyis, hogy a főhőseink szépen lassan elfogynak, kivéve persze, - egy kis képzavarral élve - a „final girl” szerepét betöltő Quintus Diast (Michael Fassbender). Ezt a menekülést néha megszakítja egy-egy összecsapás, ahol bántóan előtérbe kerül a piros szín, ráadásul a vér (amiből van bőven), úgy fröccsen, mintha rajzolták volna. Az jól érezhető, hogy Neil Marshall különösen örömét lelte ezekben a harci szcénákban, és, hogy az ő részéről az egész film erről szól, és ezért készült. Ennek megfelelően nem is lehet rájuk panaszunk, jól megkomponáltak és a végletekig brutálisak, más kérdés, hogy ez az öncélúság a film egészének kifejezetten rosszat tesz. Végül is a cselekménybe képtelen volt legalább minimális feszültséget belevinni, és a sztori sem hoz semmi újat, az elkerülhetetlen, végső összecsapás pedig annyira banálisra sikerült, hogy talán nem kockáztatok vele nagyot, ha azt mondom, hogy az egész filmet kiheréli. A mostanában meredeken felfelé ívelő karrierű Michael Fassbenderre egyébként nem lehet panasz, ahogyan például a Drótból ismert Dominic West játékára sem, más kérdés, hogy ez a film nem a színészi játékról szól, esélyük sincs egy „Maximusi” alakításra.

Összességében megállapítható, hogy - e jó iparos Neil Marshall -, erejéből most sem sikerült összehozni semmi emlékezeteset, csupán egy könnyed, jó nyáresti szórakozást nyújtó, látványfilmről van szó, ami meg sem tudja közelíteni, bármelyik, már említett példaképének a színvonalát. De ha fáradt az ember és nem vágyik nagy dolgokra, akkor pont jó választás.

IMDB:http://www.imdb.com/title/tt1020558/

Trailer:http://www.youtube.com/watch?v=yiQCofKrYAI&feature=search

Bajcsináló

THX 1138 (1971)

imdb

Még mielőtt a Star Wars trilógiával világhírűvé vált volna, George Lucas kipróbálta magát a sci-fi zsáner egy másik szegletében, a disztópiában (negatív utópiában).
A történet egy termelésre és fogyasztásra degradált világban és társadalomban játszódik, ahol a sorszámokkal jelölt kopasz emberek mindennapi életét a munka, a nyugtatókkal való stimulálás és a fogyasztásra sarkalló propagandaműsorok nézése és hallgatása tölti ki.
THX 1138 csak egy kis csavar a hatalmas gépezetben, mindennapi munkája a robotrendőrök előállítása. Egyszerű életében a változás akkor következik be, mikor női lakótársa (még véletlenül sem felesége) titokban megvonja tőle nyugtatóit, és THX ráébred saját életének sivárságára, és elhatározza: szembemegy a társadalom minden normájával. Tettének azonban következményei vannak és menekülnie kell.


A film semmiképp sem eredeti története ellenére egészen új megközelítése a műfajnak. A Brazil abszurd humorba hajló jeleneteinek vagy az 1984 izgalmas narratívája teljesen hiányzik.
A THX 1138 végtelenül lassú tempójú (legalábbis az első 2/3-a), és csak úgy sorjáznak az elidegenítő és idegpróbáló effektusok: a robotrendőrök gépies hangja, a különböző sorszámokat, munkafázisokat, gépiesített parancsokat soroló "emberek" hangjai, a gépek lassú, monoton zaja.
Ha ez még mindig nem lenne elég, a látványvilág is a minimálisra van csupaszítva: szinte minden helyszín hideg neofényben úszik, a fehér falak között dolgozó fehér ruhás munkások látványából csak a talpig feketébe öltözött rendőrök nyújtanak újdonságot. A film középső része egy olyan börtönben játszódik, ahol minden fehér, és a végtelennek tűnő térnek nem látszanak a határai sem.


George Lucas azonban még ezzel sem elégedett meg: filmjét telepakolta filozófiai és vallási utalásokkal, és persze az utópikus társadalom leírása is igen sűrű. Egy államvallássá (és diktatúrává) szerveződött fogyasztói kultúra a film világa, ahol a kommunizmus Nagy Testvér-effektusa ugyanolyan hangsúlyos, mint a kapitalizmus legszörnyűbb szélsőségei.
Egyik sem újdonság, hiszen a szexualitás, mint bűncselekmény, és az ember gondolatainak ellenőrzése az 1984-ből, míg a gépekkel irányított utódlás és az öntudatra ébredést drogokkal elérő állam a Szép új világból lehet ismerős. Összességében azonban ezeket a motívumokat Lucas olyan újszerű (és igen rémisztő képet festő) dolgokkal vegyíti, hogy a néző már maga szenved tőlük, mintha ő is csak egy darabja lenne ennek a "boldog társadalomnak".



Nem délutáni matinéfilm Lucas bemutatkozása, és még a műfaj amúgy sem könnyed darabjai közül is kimagaslik végtelenül negatív szemléletével, minimalitásával (mind látványban, mind történetében), és talán sokaknak túlzónak is tűnhet. De aki kedveli a műfajt, az most megismerkedhet az egyik legszélsőségesebb darabjával, mely azóta rengeteg filmre volt és van hatással a műfajban.

verdeleth

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) 2006

imdb

Iwo Jima (magyarosan Ivo Dzsima) szigete nemcsak azért híres, mert itt készült a világ egyik leghíresebb fotója, de a második világháborúban a Csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb (36 napos) ütközete is itt zajlott az amerikai és japán csapatok között. A kopár, kietlen sziget birtoklása stratégiai szempontból nagyon fontos volt, és pont emiatt kellett foggal-körömmel védeniük a japánoknak.
A film egy projekt első része, melyben a híres eseményt a japánok szemszögéből mutatja be (a másik amerikai nézőpontból: A dicsőség zászlaja).
Nem volt könnyű dolga Clint Eastwoodnak a film rendezésével, hiszen amerikaiként nem egyszerű hiteles filmet készíteni a japán oldalról, ugyanakkor el is kellett kerülni, hogy bármelyik oldal felé is húzzon. Nem véletlen azonban, hogy Eastwoodot korunk egyik legnagyobb rendezőjeként emlegetik, és sikerült áthidalni ezt a problémát.


A történet Kuribayashi tábornok kinevezésével kezdődik, aki annak idején Amerikában tanult, és nagyon jól ismeri az ellenség mentalitását, ellentétben a korban japánban terjesztett propagandaképpel, miszerint az amerikaiak hitványak és akaratgyengék. A tábornok egy sor merőben új taktikát alkalmaz a sziget védelmében, mivel tudja, hogy nincs esélyük győzni: inkább az ütközet elhúzódására és a minél több amerikai veszteségre rendezkedik be.
A film első része a sziget védelmének előkészületeiről és a tábornok bemutatásáról, a második pedig a Iwo Jima barlangjaiban rejtőző japán katonák lelki világáról szól.

Eastwood szinte minden látványos harcot és akciót mellőz a filmből, amerikai katonát is alig látni a filmben. A cselekmény nagy része a támadások közötti időre koncentrál, ahol megismerhetjük a főbb szereplőket, és hogy hogyan váltak a háborús gépezet részeseivé. Az egyik közkatona pékként dolgozott, terhes felesége mellől vitték el katonának, a másik a rendészetnél kezdte, de nem volt elég kegyetlen a munkához, így kirúgták. Az ő visszaemlékezéseik alapján nemcsak a kor militarista Japánjáról kapunk képet, hanem egy egyszerű katona életéről is. Ők abban különböznek a többiektől, hogy nem lelkesíti őket a háború és nem hisznek az öngyilkosságban. És a legnagyobb bűnük, hogy dezertálásra akarják adni a fejüket.
A legtöbb kritika a filmmel (és annak hitelességével) kapcsolatban ezen részek miatt volt. Azt kell, hogy mondjam, a legtöbben biztosan félreértelmezték a filmet: a Levelek Ivo Dzsimáról nem gyáva és hazafiatlan japán katonákról szól, mert ha ilyen emberekből állt volna a hadseregük, akkor nem húzódik így el a háború. És bizony néhány szereplőn kívül a többi katona olyan, ahogy azt a japánok szerették és szeretik hangoztatni: erősek, önfeláldozók, hűségesek és vakon cselekszenek a parancsra.
Eastwood filmje emiatt nem is japán hadseregnek állít emléket, hanem az ott harcoló embereknek. Azoknak, akik túl akarták élni, hogy viszontlássák a családjukat. És persze azoknak is, aki névtelenül haltak meg az ellenség fegyvereitől vagy saját kezük által.

Nem hinném, hogy ettől lenne rosszabb Levelek Ivo Dzsimáról, mint más háborús filmek, sőt. Ritka az ilyen emberarcú alkotás, főleg ami a japán katonákról szól. És aki kicsit is ismeri az emberi lelket, nem mondhatja, hogy a film hazug képet mutat be. Mert hiába voltak a japánok a legelvakultabb harcosok, attól még sokan megmaradtak embernek. Soha nem volt és nem is lesz teljesen arctalan tömeg.
A film másik főszereplője a tábornok, aki igazi katonaként viselkedik, és visszaemlékezései után érzi csak az néző, hogy nem lehetett könnyű azokat az embereket gyilkolni, akiknek honfitársaival a háború előtt barátságot kötött. Kuribayashi még ellenségként is emberségesen bánik egy megsebesült amerikai katonával, és tudja, hogy talán életében utoljára beszélget angol nyelven. De azt is láthatjuk, hogy mindezek ellenére is igazi japán maradt, és rangjához méltó halát választ.
A film, mely a tábornok megtalált levelei alapján készült, és bár nem forradalmian új, mégis üde színfolt a háborús filmek között, ugyanakkor szinte példa nélküli próbálkozás a másik oldal bemutatására, ami bizony nagyon erősre sikerült.

verdeleth

Szellemíró (The Ghost Writer 2010)

imdb

Roman Polanski legutóbbi svájci esetével újra előtérbe került régóta tartó száműzetése-bujkálása (kinek hogy tetszik), és ebből kifolyólag új filmje is nagyobb reflektorfényt kapott. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az idős rendező újra a thriller vizére evezett a Szellemíróval, így sokan felkapták a fejüket. Ne hitte senki hogy 2010-ben lehet olyan filmeket forgatni, mint a Rosemary gyermeke vagy A lakó, de azért mindenki titkon reménykedett. Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még ha nem is lett rossz alkotás.

A Szellemíró (aki híres emberek önéletrajzi könyvét írja saját neve feltüntetése nélkül) ígéretes megbízatást kap: az angol exminiszterelnök (Pierce Brosnan) önéletrajzát kell befejeznie, ugyanis az előző író rejtélyes körülmények között meghalt. Az egyszerűnek tűnő munka a megbízó villájában folyik, mely egy vészjósló szigeten játszódik. A szinte állandó eső, köd és borongó idő kedvez az elmélyült írásnak, de hősünk (Ewan McGregor) nem igazán tud koncentrálni: elődje hátrahagyott dokumentumaiból egyre különösebb dolgok derülnek ki a miniszterelnökről és titkos kapcsolatairól, melyek megmagyarázhatják az időközben kitört (az ex-elnököt érintő) politikai botrányt. Az író önkényes nyomozása azonban láthatólag nem mindenkinek tetszik és az élete is veszélybe kerül.


Ígéretesnek hangzik a történet, és minden benne van, mai egy jó politikai thrillerhez kell: sötét múlt, üldözés, zsarolás, gyanús alakok és egyre több titok felfedezése. Az már más kérdés, hogy ezek nagy része csak egy jó órás (lényegi események nélküli) felvezető után következik. Persze nem baj, ha Polanski nem hódol be az eszeveszett tempójú, csavarokkal tűzdelt mai műfajnak. Valahogy azonban mégsem működik az, amit szeretett volna. És ez nem csak a hatalmas vizuális élményekhez és a "minden percben történik valami" típusú filmekhez szokott nézők hibája, hanem a rendezőé is: hiába, több mint 40 éves filmjei még mindig sokkal izgalmasabbak, mint a Szellemíró. Ott működnek az apró kis elcsepegtetett jelek, utalások, és mindezt úgy, hogy látszólag nem sok minden történik.


A Szellemíróban viszont az első óra tényleg a tétlenség jegyében forog, és pár kivételtől eltekintve sem tör fel az izgatottság a nézőből. Ahol mégis, az viszont szinte zseniális (GPS-es rész), de ez sajnos nagyon kevés. A gyönyörűen fényképezett vészjósló hangulatú sziget ugyan ad egy atmoszférát a filmnek, de egyfelől nem újdonság, másfelől  kevés a rosszul felépített történet mellé (mögé). Érzésem szerint már maga az alapanyag sem lehetett túl jó (Robert Harris regénye), és Polanski nem mert túlságosan eltávolodni tőle. Ezért lehet, hogy kevésbé ütnek az utolsó pár percre időzített eldurrogtatott meglepetések.

Bár sokak szerint a Szellemíró azért zseniális, mert utal az iraki háborúra és az amerikai szervek angolokkal való titkos kapcsolatára (és Tony Blairre) nem hiszem, hogy egy politikai thrillerben ez hatalmas újdonság lehet, másfelől ez nem menti meg attól, hogy filmként (pláne thrillerként) nem igazán működik. És hogy a történet egy része maga Polanski száműzetésére reflektál, nekem furcsa egybeesés, de ha mégsem az, attól még nem lesz érdekesebb film. Egy egyszer nézhetős iparosmunka, igazi íz és kézjegy nélkül, ami azért a Roman Polanski név esetében ha nem is megbocsáthatatlan, de mindenképp csalódáskeltő.

verdeleth

A tetovált lány

Niels Arden Oplev, dán létére lehetőséget kapott, hogy hozzányúljon egy igazi svéd büszkeséghez, vagyis a Stieg Larsson tollából kelt, Millenium trillógia nyitódarabjához, A tetovált lány című bűnügyi regényhez. Ez a könyv, (és úgy általában a sorozat) nagyon rövid idő alatt nagyon nagy sikerre tett szert Svédországban. Gyakorlatilag rögvest kult státuszba emelkedett. Azonban sokan a könyv rajongói közül úgy gondolták, hogy ebből a regényből jó filmet készíteni, - a sajátos hangulata miatt - szinte lehetetlen vállalkozás, sőt egy igazi rajongó meg sem nézne egy ilyen filmet. Nos Niels Arden Oplev és csapata erre alaposan rácáfolt, mert nem csak, hogy egy izgalmas, hangulatos krimit sikerült vászonra vinniük, hanem még kasszát is robbantottak, nemcsak Svédországban.

A történet maga kezdetben két különböző szálon fut. Az egyik vonalon a címben is szereplő lányt ismerhetjük meg, hogy ki is ő, mi az ő eddigi története és legfőképpen, hogy mi történik vele most, milyen megaláztatásnak és erőszaknak kell helytállnia, és a problémáit, hogyan küzdi le. A másik szál főhőse Mikael Blomkvist, egy frissen háromhónapnyi börtönre ítélt oknyomozó riporter, akit a bevonulásáig hátralévő időre, a Vanger család feje bíz meg, egy családi tragédia már majdnem elfeledett szálainak a felgöngyölítésével. Ez a bizonyos Vanger család egy hatalmas cégbirodalom irányítása felett évtizedek óta acsarkodó, kicsinyes és beteg emberek gyülekezete, akik szinte mind egy kis svéd szigeten élnek. A feltételezett gyilkosság is itt történt már közel 40 éve, és Henrik Vanger szerint a gyilkos a család tagjai között található. Mikaelnek erre a személyre kéne ráhúznia a vizeslepedőt, ehhez a nyomozáshoz váratlan segítőre talál, a kezdetben ő utána kémkedő, nem semmi sárkány tetkóval rendelkező, hacker, Lisbeth személyében…

Eleinte úgy tűnik, hogy valamiféle sötét, családi titok feltárása zajlik, egy olyan családé, aminek nincsen olyan tagja, akinek ne lenne valami szörnyű rejtegetnivalója, amiért akár ölni is képes. Ez a nyomozás azonban nem egyszerű, viszont végig rendkívül fordulatos és feszült. Olyannyira, hogy egyes jelenetekben már-már a legjobb skandináv horrorok hangulata idéződik meg. Maga a cselekmény és a film dramaturgiája egészen amerikanizált, végig olyan megoldásokkal és történetalakítással dolgozik, hogy akár azt is hihetnénk, hogy egy hollywoodi produkcióval van dolgunk, ami ennél különbbé teszi az az, hogy természetesen keveredik némi művésziességgel és az európai filmekre jellemző bátorsággal, azzal, hogy itt több mindent lehet bevállalni és megmutatni. No meg a már az előbb is említett hangulat is kiemeli a számtalan thriller sokaságából. A skandináv tél és félhomály, tökéletes díszletként vetül egy ilyen magában is hátborzongató és idegfeszítő történetre, ami ettől csak még hatásosabbá válik. Azt talán, hogy az összes svéd színész, élükön a főhősöket megformálókkal, tökéletes alakítást nyújt, talán már ki sem kell emelni, főleg azok számára, akik jártasak az északi filmkultúrában. A tetovált lányt, Lisbethet alakító Noomi Rapache kellően csúnya, mégis rendelkezik valami olyasféle kisugárzással, amitől a karaktere egyszerre válik szerethetővé és taszítóvá, és amivel képes uralni a film atmoszféráját. Ez az alkotás a Hideg nyomon című Ben Afleck film, nem kevés jó pillanatának egész filmes kiterjesztése, ez pedig nem semmi tett.

Azok közül, akik a könyv rajongóinak mondják magukat, gyakorlatilag a túlnyomó többség úgy nyilatkozott a film megtekintése után, hogy ez volt eddigi életük legjobb könyvadaptációja. Én bevallom, hogy nem olvastam a regényt, de így, mint kívülálló, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez egy jó film. Mindenképpen egy kiemelkedő, a műfaj becsületére váló, mindvégig izgalmas és kiszámíthatatlan thrillerrel van dolgunk. Úgy tűnik, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, mert a film már több mint 100 millió dollárt hozott Svédországon kívül. Még abban az Egyesült Államokban is kasszasiker, ahol az emberek köztudottan nem szeretnek filmnézés közben olvasni, akik most mégis megtették majdnem csodát láttak.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1132620/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=JlF-hk3IJQE

Bajcsináló

Koji Wakamatsu portré 1.

1. rész

Koji Wakamatsu a japán újhullám talán egyik leghírhedtebb alakja, és nem is véletlenül. Nemcsak hihetetlenül termékeny (1969-ben 11 filmet készített), de filmjei tocsognak a vérben, az egy percre eső nemi erőszak is igen magas, a bántalmazás, gyilkosság és kínzás is közkedvelt téma nála. Alkotásai ettől még nem lennének szokatlanok a japán film világában, hiszen az ehhez hasonló témák tömkelegével találkozhatunk a 60-as évek felhozatalából, Wakamatsu mégis kitűnik közülük: nyers, már-már amatőr jellegű fekete-fehér filmjeiben látszólag nincsenek szimbólumok, kulturális utalások, az erőszak ábrázolása öncélúnak és provokatívnak tűnik. Bár Wakamatsu fénykora óta jó negyven év eltelt, még mindig nincs egyértelmű helye a filmtörténetben és megítélése azóta is vegyes: egyesek szerint az 1960-as évek óriási gazdasági fellendülésének következményeit, a fiatal generáció érzéseit, a (szélső)baloldali diákmozgalmak világát mutatja be sajátos eszközeivel, míg mások csak öncélúan erőszakos provokatőrnek tartják. A vita tehát nincs eldöntve, de a tény mégis megmarad: a "filmterrorista" (bár már kisebb tempóban, de) készít még filmeket, és a alakja a japán filmtörténetben megkerülhetetlen.

Secrets Behind the Wall (1965)


Wakamatsu első híresebb filmje a rendezőt egy csapásra hírhedté tette: külföldi fesztiválszereplése után Japánban betiltották és Wakamatsut beskatulyázták a erőszak-szex témájú filmek rendezői közé.
A történetben egy fiatal fiú egyetemi felvételi vizsgáira tanul (ami a japánok életében a legnagyobb megmérettetés). A forróság, a szűkös lakás, nővére hangoskodása egyre jobban frusztrálja, és kikapcsolódásként a szemközti szomszéd-ház egyik lakását figyeli távcsővel, ahol egy 40-es nő fogadja szeretőjét minden nap. Közben megismerkedünk a nővel is, aki fiatal korában radikális baloldali eszméket vallott, és egykori lázadó diáktársával Sztálin képe alatt vallottak szerelmet egymásnak, szex közben is csak mozgalmuk győzelmére gondoltak. Azóta mindketten idősebbek lettek, a nőnek már férje van, és egykori nagy szerelme (és jelenlegi szeretője) is kiábrándult a politikából és a tettvágyak is alábbhagytak. A leselkedő fiú és a nő élete csak a film végén kapcsolódik össze: a voyerizmus őrült szexuális vágyakat gerjeszt a fiúban, és elhatározza: meglátogatja a szomszéd nőt. De ahogy az lenni szokott, elfajulnak a dolgok.


Már Wakamatsu ezen korai filmjéből is látszik, hogy többről van szó, mint puszta erőszakról és pornográf képekről. Az exploitation, pink (japán szoftpornó) filmektől eltérően nem a puszta erőszak a fontos a filmben. Bár az utolsó 10 perc rengeteg erőszakot tartalmaz, addig viszont szinte semmit: meztelen testek, sokatmondó pillantások, hosszú, elmélkedések és párbeszédek. Nincs szó szórakoztatásról: aki arra vágyna, bizonyosan kikapcsolná 20-30 perc után. Aki mégis végigüli, az képet kaphat a japán lakásviszonyokról, és az abból eredő frusztráltságról: az akkori társadalom viszonylagos jólétének és a gazdasági fellendülésnek ára volt: minimalitás mindenben. Helyben, gondolkodásban, egyéniségben. Az akkori fiatalok nemcsak az amerikai biztonsági szerződés miatt tüntettek, hanem lázadtak a komfortos panel-élet és a kényelembe fulladás ellen is.
A Secrets Behind the Wall kitűnő képet ad magáról a mozgalomról és annak kudarcairól, hiszen a nő és szeretője párbeszédeiből kiderül, hogy az akkori radikálisok mára ugyanolyan hasznos és arctalan tagjai a társadalomnak, mint akiket annak idején gyűlöltek, a fiatal generáció pedig már nem tudja, mi ellen is lázad, csak a szorongás, az elfojtott majd kiélt agresszió és perverzitás maradt meg.


Wakamatsu igazi szélsőbaloldali (később filmet készített a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorista szervezetről, melynek tagja lett Masao Adachi is, Wakamatsu egykori rendezőtársa, aki a kamerát gépfegyverre cserélte), az egykori mozgalmak résztvevője (jó pár újhullámos rendezővel együtt), aki már első jelentősebb filmben lerakta kézjegyét: olcsón, gyorsan és sok erőszakkal tálalta azt, amit az akkori rendszer gyűlölt: az egyéniséget, a felforgató gondolatokat és a provokációt. És persze még valamit: megmutatta korának igazi arcát, mely kevésbé volt vonzó, mint amit a tokiói olimpiára a turistáknak mutattak.

verdeleth