Az üldöző (The Chaser - Chugyeogja - 2008)

Elsőfilmes rendezőként az embernek sehol sincs könnyű dolga, főleg ha egy valós eseményt dolgoz fel a filmjében. Még ha ez sikerül is, kevés példa van, hogy az hazájában év legsikeresebb filmje legyen, és az adott ország klasszikusaival emlegessék egy lapon. Az üldöző rendezője, Na Hong-jin azonban ezt a bravúrt is bemutatta.

A film főszereplője Jung-ho, volt rendőrnyomozó, jelenleg strici. Üzlete azonban egyre rosszabbul megy, mivel a lányok sorra tűnnek el. Kénytelen elküldeni az egyik influenzás pillangót, de ő sem ad magáról hírt. A férfi gyanakodni kezd, és rájön, hogy mindegyik eltűnt lány ugyanahhoz az ügyfélhez ment. Kiderül, hogy a lányok már mind halottak, és az ügyfél sorozatgyilkos. Jung-ho megtalálja és üldözőbe veszi a gyilkost, és a rendőrség segítségével el is fogják. Azonban nincs elég bizonyíték ellene, mivel nem találták meg egy lány testét sem. A verekedő strici maga kezd el nyomozni, hogy megtalálja a talán még életben lévő nőt, és bebizonyítsa a férfi bűnösségét, még mielőtt a rendőrség kiengedi.



Az üldöző nem azért izgalmas, mert a bűnöst együtt keressük a rendőrökkel, hogy a kis nyomokból hogyan jutunk el a gyilkosig, hiszen a film elején bemutatott brutális jelenetekben megfigyelhetjük, a sorozatgyilkos milyen kéjjel kínozza és végzi ki áldozatait. A feszültség abból ered, hogy mi és Jung-ho is tudja, ki tette, de a bizonyításhoz meg kell találni a lányt. A rendőrség eközben nem foglalkozik az üggyel, nem érdekli őket a bizonyítékok felkutatása, volt társuk elméletében sem hisznek. A film erős kritikája a rendőrökkel szemben nem alaptalan, hiszen a történet valós eseményeken alapul, és a zsaruk tétlensége miatt halt meg több nő.



A történet végéig még jó néhányszor fordul a cselekmény, és bár néha ezek már túlzásnak tűnnek, mégis fenntartják a figyelmet, ami egy thrillerben elengedhetetlen. A film képileg hozza a koreai filmekre jellemző profizmust, ugyanakkor nagyon hangulatos a színhasználat, az éjszakai eső áztatta filmvégi jelenetek pedig még sokáig az ember fejében maradnak.


Az üldöző nem véletlenül lett sikerfilm hazájában: A halál jele óta nem készült ilyen izgalmakban bővelkedő, borzongató képekben és hangulatban tobzódó krimi/thriller, mely próbálja kerülni a sablonokat, és nyers brutalitásában jó párszor még egy horrorfilmet is megszégyenít.
Nem teljesen újszerű, de nagyon jól összerakott film ez, mely a legszínvonalasabb módon képes borzongatni.

verdeleth

Nem Csak egy szerelmesfilm

E 2007-es dán remek a címével ellentétben nem csak egy szerelmesfilm, annál sokkal több, tulajdonképpen a nagybetűs műfaji filmmel van dolgunk, és ez szó szerint értendő, mivel a film közel 100 perces játékideje alatt nem sok műfaj marad ki belőle, a néző egyszer csak egy "műfajorgiába" csöppen.

A történet rövid ismertetése úgy, hogy közben még véletlenül se lőjek le egyetlen poént sem, nem egyszerű feladat. Jonas és Julia egymás mellett futó majd hamarosan egy baleset miatt összefonodó életútjával ismerkedhetünk meg. Julia frissen hazatérve Vietnami tartózkodásából súlyos autóbalesetet szenved, amit szegről végről Jonas okozott. A bűntudattól gyötört férfi meglátogatja a kórházban kómában fekvő Juliát, viszont annak családja Jonast Sebastiannak, lányuk titokzatos vietnámi pasijának hiszi, ő pedig zavarában nem képes eloszlatni a kiléte körüli homályt. Ez a furcsa játék odáig fajul, hogy Jonas felveszi Sebastian személyiségét és kettős életbe kezd a valós családja mellett Julia szeretőjeként. A problémák ott kezdődnek, amikor Julia magához tér, de nem emlékezve semmire szerelemre lobban Jonas iránt és viszont. No meg aztán a halottnak hitt Sebastian is megkerül...

A film már a címében gyönyörűen eladja magát szerelmesfilmnek és ez egy darabig működik is. Egy kicsit furcsa körülmények között fogant szerelem kibontakozásának lehetünk tanui, szeretőkkel, szeretettekkel és megcsaltakkal. De aztán fordulat fordulatot követ és minden fordulattal egy újabb műfajba csap át a film, fokozatosan haladva a végét és ezáltal a film összhatását is uraló kőkemény thrillerig. Ole Bornedal a film író-rendezője, olyan könnyedséggel és határozottsággal vált a különböző műfajok között, mintha legalább magával a filmtörténettel lenne kikövezve alkotói pályája. Fenn áll a veszélye annak, hogy egy ilyen játszadozás során a különböző műfajokat csak meglebegteti a rendező, de valójában azok nincsenek is jelen, szerencsére itt az alkotás minden része tökéletesen hozza az adott zsáner stílusjegyeit, és nem csak kiemel és eltúloz azok közül párat átcsapva parodizálásba. Mindehhez olyan vizualitás párosul remek vágásokkal kiegészülve, ami azért dán filmtől szokatlanul hathat. És hát persze Mads Mikkelsent leszámítva a dán színjátszás legjobbjai is hozzáteszik a magukét, jócskán a középszer fölé emelve a filmet.

A Csak egy szerelmesfilm a műfaji film hívei közül gyakorlatilag bárkinek könnyűszívvel ajánlható, mert úgyis mindenki megtalálja benne a neki tetsző részt. Bornedal senkiről sem feledkezett meg. Az utolsó pillanatig, - ami már a film első jelenetében eljön, de csak utolsó jelenetként kap értelmet - izgalmas, fordulatos és látványos. Nem oktat, nem tanít és nem mesél a világ dolgairól vagy az élet értelméről, viszont 100 percen át tökéletes szórakozást jelent, úgy, hogy mindeközben emlékezetes is marad, nem csak 100 percig.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1024942/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=G73zeZCjW20&feature=fvst

Thirst (Bakjwi - 2009)

Chan-wook Park neve nem biztos, hogy ismerős mindenkinek, de ha azt mondom, Oldboy, talán már kapiskáljuk. Ő rendezte a híres bosszú trilógiát, melynek középső része a nemzetközileg ismert és hírhedt film A másik két része (A bosszú ura, A bosszú asszonya) talán kevésbé ismeret a mainstream körökben, mert bár tényleg az Oldboy a három legjobbja, mégis nagyon jól sikerült alkotások (főleg A bosszú ura).

Park a trilógia sikere után egy éles váltással egy elmegyógyintézetben játszódó beteg nő szerelmi történetet meséli el (Cyborg vagyok, amúgy minden oké), és bár csak témájában tér el a korábbi filmektől, sokan hiányolták a brutális-véres jeleneteket. Aki erre van kiéhezve, annak valamelyest gyógyírt jelenthet a rendező úr új filmje, a Thirst.

A sokatmodó cím mögött Park talán legbetegebb filmje rejtőzik, melynek főszereplője egy katolikus pap, akinek a betegek-haldoklók ápolása, az értük való imádkozás az élete. Elhatározza, hogy önkéntesnek jelentkezik egy halálos kór ellenszerének kipróbálásában . Egyedül ő éli túl, mivel egy transzfúzió során egy vámpír vérét kapja. Ezután csodás gyógyításokat hajt végre, mindenki szentként tiszteli. Egy rákos férfi (Kang-woo) meggyógyítása után kiderül, ők valaha osztálytársak voltak. Egyre gyakrabban feljár Kang-woo családjához, ahol megismerkedik annak feleségével. A nő (Tae-joo) a férfi nem vérszerinti testvéreként nőtt fel, és házasságra kényszerítették vele. Tae-joo egyre jobban vonzódik szexuálisan a paphoz, aki nem tud ellenállni, és lassan megosztja nővel szörnyű titkát.



Aki a leírtak alapján egy Alkonyat-hasonmás, vámpír-romantikás filmet vár, annak sajnos csalódnia kell. A film az Oldboy hagyományaihoz mérten tabudöntögető: a túlfűtött erotika nemegyszer pornóba csap át, mindenféle romantikázás nélkül, a kéjes sóhajok és gyengéd simogatások helyett vonaglást, orgazmus közbeni ordítást, vadállati nyögéseket kap csak a néző.
A Thirst ezenkívül hozza Park kedvenc és legújabb témáit. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: bőrkeményedéses láb és fekélyes ujjak nyalogatása-szopása, nyakból fröccsölő vér, percekig tartó cuppogó vérszívás, égő hús, ütlegelés, véres sebek, fulladás, szexuális perverziók, vízihulla, fojtogatás...



A film persze nemcsak undorító és véres dolgok öncélú halmaza, hiszen a történet felépítése ugyanolyan jó, mint eddig minden Park filmben, és szerencsére kevesebb a szélsőség érzelmek, túlzott szenvedés ábrázolása. Ugyanakkor a szereplők karakterei igen bonyolultak és sokrétűek, és a film során szépen lassan mindenki átalakul (akár testileg, akár lelkileg).

Lehetne még sorolni a Thirst erősségeit (szokásosan profi rendezés, jó színészek, sokrétű karakterek és helyzetábrázolások), de szerintem az eddigi alapján mindenki eldöntötte, érdekli-e Park új "büntetése". Nem sokat változott, szóval aki csípte az Oldboyt, annak minden brutalitását és beteges történetét, az itt sem fog csalódni. Aki meg ódzkodik a koreai perverz brutalitástól, gyenge a gyomra, vagy várja az Alkonyat 3-at, az inkább hagyja ki.

verdeleth

Tiszta napfény (Sunshine cleaning)

A család kicsi cége

Christine Jeff filmje, olyan mintha a Család kicsi kincse testvére lenne. Első nézésre teljesen biztos voltam benne, hogy ugyanaz a rendező, pedig nem. Ez a hasonlóság persze nem baj, hisz egy jó filmre hasonít, egy olyanra, ami szintén nagyon megfogott valamit az amerikai élet sajátosságai közül. A tiszta napfény pedig szintén egy jó film.

A közeg ugyanúgy a vidéki Amerika egyik leglehangolóbb nagyvárosa az új-mexikói Alberquerque sivatagi korpárságának minden bájával, tökéletes háttérül szolgálva az amerikai kispolgárok reménytelenségének. Adott egy lúzer család Lorkowskiék. Rose az egyedülálló anya, aki gyermeke apjának csak a szeretője tud lenni, - pedig egykoron a gimnáziumi hierarchia legtetején állt, mint a hajrázó csajok legjobbja és a menő hátvéd csaja (aki a helyi nyomozó lett és a fiú apja) - és most az egykori "jól házasodott" középiskolás barátnők házát takarítja éhbérért. Továbbá adott az anyátlan kishúg, aki nem tud mit kezdeni - maximum elszúrni - az életével és a munkáival, valamint az örök vesztes, üzleti érzéketlenséggel megvert nagypapa (azaz Alan Arkin, aki már a Család kicsi kincsében eljátszotta gyakorlatilag ugyanezt a karaktert, de nem baj, mert ott is jó volt). Szóval a két lány egy véletlenül elkapott infón felbuzdulva felcsap bűnügyi helyszín takarítónak, mert abban van a nagy pénz. A pénz pedig jön, a lányok meg megindulnak a társadalmi ranglétrán felfelé, észre sem véve, hogy nem tartanak sehová.

A film alaptémája szinte ugyanaz, mint a sokat emlegetett elődé, az amerikai kispolgárok amerikai álomba vetett örök hite és a küzdelem ennek elérésére, mindhiába. Viszont ezt olyan öniróniával és humorral teszi, amire csak nagyon kevés film volt képes eddig. Talán csak a Little Miss Sunshine. Mint már említettem a hasonlóság nem csak a hangulatban és a témában érhető tetten, hanem egyes színészek és karakterek megjelenésében is, viszont amíg a Little Miss Sunshine megmarad végig könnyed dramedynek, addig a Tiszta napfény olyan mélyen gyökerező lelki traumákat is tárgyal, ami egy cseppet sem vicces, és olyan pontossággal ábrázolja például az amerikai kisszerűség önsorsrontó rituáléit (Hinkels-es szülinap a gyereknek), hogy az kiírt minden szimpátiát.

Ennek ellenére sokat lehet nevetni rajta és tanulni belőle, valamint szurkolni nekik, mert az a bizonyos álom mindanyiunkat táplál, no meg örülni annak, hogy nem oda születtünk.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0862846/

Trailerhttp://www.youtube.com/watch?v=Wf5S-1tJlg0

Tényleg para!

Így rögtön az elején leszögezem, hogy csak amiatt tudnám pontosan elmesélni, hogy mi is a film cselekménye, mert nem túl bonyolult, és nem azért, mert minden pillanatát láttam. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen beszari (bár talán mégsem, mert négyen néztük és mindenki csak fél szemmel :) ) vagy tényleg a film volt hatásos, minden esetre egy horror film esetében talán nem is olyan rossz indítás ez.

Az örök klasszikussá avanzsált 1998-as Ideglelés óta, már többször is találkozhattunk a dokumentumfilmnek álcázott horrorokkal. Szerencsére azonban ezeket a filmeket rendre más stílusban forgatják, értem ezalatt azt, hogy nem az Ideglelést másolják, hanem például a [Rec] a zombi horror alműfajában mutatott újat. A Paranormal Activity sem az első, korszakalkotó darab a műfajban, de Oren Peli jól érezte meg, hogy lehetne valami újat letenni ezzel a megoldással a kísértet históriás horrorok asztalára is. Mindenesetre biztosra ment és nem tette fel a filmjére az egész vagyonát, - ennek köszönhetően szintén az Ideglelés nyomdokain haladva - ez a film is bekerül majd mindenidők legjövedelmezőbb alkotásainak elitjébe.

A film története végtelenül egyszerű, Katie és Micah fiatal szerelmesek, frissen összebútoroztak. Katie azonban pár hét eltelte után bevallja kedvesének, hogy furcsa dolgokat tapasztalt éjszakánként, meg azt is, hogy igazából ez nem szokatlan, mert már kislánykora óta követi egy szellem. Micah vásárol gyorsan egy spéci kamerát, hogy megörökítse az éjszakákat és ha már megvan, akkor a nappalokat is, így e kamera felvételein mi is nyomon követhetjük a mindennapjaikat. És hát valljuk be az éjszakáik nem a békés alvásról szólnak... A film során gyakorlatilag nem látunk semmit, nincsen trancsir, patak vér, de több jelenetben még csak hangos zajok sem. Viszont végig ott van a feszültség és az igazi para, az amelyik az idegeket a végére teljesen kisimítja. A slaser szerelmeseinek tehát nem ajánlott. Viszont, aki az igazi rettegésre vágyik meg, hogy villany nélkül még a wc-re se merjen kimenni, az mindenképpen nézze meg. Apropó villany, a film formája ugyan szokatlan és friss erőt ad, de azért természetesen vannak a filmben szokásosnak mondható hibák, mint például, hogy szinte sosem kapcsolják fel a villanyt, amikor minden normális ember ezzel indítana, ha egy szellem futkos a szobájában, meg hogy a legnagyobb beszarás közepette is sikerül a srácnak élvezhető felvételeket készítenie. De mindezeket remekül ellensúlyozza a két színész élethű játéka, a szűk belsőtér és az egyszerű házi kamera realisztikus hatása.

A 2000-es éveket uraló esztelen slasher-remake hullám közepette, felüdülés! olyan horrort nézni, amiben csak a feszültség, a hangulat és a kiszámíthatatlanság képes arra, hogy ne aludjunk nyugodtan az elkövetkező éjszakákon. A Paranormal activity pont ez a film, az igazi nagybetűs HORROR. Csak erős idegzetűeknek!

No meg mondjuk a trailere is megérne egy misét!

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1179904/

Előzetes: http://www.youtube.com/watch?v=F_UxLEqd074

Rekonstrukció (2003)

Nagyon nehéz erről a filmről írni. Mondjam el a történetét? Ez talán a legnehezebb. Annyira kusza, töredező, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hol is tartunk?
Megpróbálom azért: egy fiatal fényképész Koppenhágában él barátnőjével, Simonéval. Egyik este meglát egy gyönyörű nőt, és Simonét otthagyva utánaered. Felszedi egy bárban, és a nő hotelszobájában lefekszenek. Másnap Alex élete gyökerestül felfordul, (szó szerint) elveszik addigi világa. (Ezt az ötletet és a hosszú jelent kivitelezését még maga Kafka is megirigyelte volna.)
Eközben megismerkedünk Aimee-vel. Ő regényíró férjével utazott a dán fővárosba, ahol a férfi (egyébként ő maga a narrátor is) elfoglalt, így felesége napközben és esténként a városban sétál. Egy bárban megismerkedik egy fiatal fényképésszel, és lefekszenek. Igen, ő ugyanaz, mint akiről az előbb írtam.
A film nagyjából ennyi támpontot ad. Minden más esetben a néző figyelme együtt kavarog a cselekménnyel: ugrálunk időben, valóság és fikció között (bár ez sem biztos), a végén már abban sem vagyunk biztosak ki-kicsoda valójában.


Ha ez még nem lett volna elég, a kedves narrátor időről időre belebeszél a cselekménybe, elmondja, hogy mi csak egy filmet látunk, és ne vegyük túl komolyan. De ezzel sajnos lehetetlen kiegyezi, hiszen szeretnénk értelmet keresni a látottakban, reménytelenül próbáljuk szétbogozni az egyre sűrűbben és bonyolultabban fonott szálakat, alig törődve az egyre önreflexívebb felépítéssel, az ötletes megoldásokkal és a gyönyörű képekkel. Hogy fáradozásunk végül sikerrel jár-e? Én úgy érzem, igen. Leírhatnám, szerintem mi-mit jelent a filmben, mi is történt valójában, milyen, elsőre rejtett dolgokra kellene figyelnünk ahhoz, hogy magunkévá tegyük a négy ember sorsának történetét, de nem teszem. Talán nem véletlenül Rekonstrukció a film címe.


A film rendezője, Cristoffer Boe, aki ezzel az alkotásával kívánt kiutat mutatni a Dogma-filmek világából, történetében, képeiben is a szépségre, tökéletességre törekedve nyers realizmus helyett. Hogy sikerült-e? Szerintem igen. De döntse el mindenki maga.

verdeleth

Az elcserélt gyermek (The Changeling - 1980)

Rendszeres internetes filmvadászataim során nagyon megörülök, ha egy általam nem ismert, jónak ígérkező filmre bukkanok. Így jártam Az elcserélt gyermekkel is. Meglepődtem, hogy még soha nem hallottam erről a filmről, pedig nagy rajongója vagyok a régi horrorfilmeknek, és (a magyar származású) Peter Medak alkotását sokan klasszikusnak tartják. Mentségemre szolgáljon, hogy egy szinte elfeledett filmmel van dolgunk, amit szinte csak a szakma fanatikusai ismernek. Hogy hogyan kerül háttérbe ez a film, elképzelésem sincs. Hogy nem a minősége miatt, az biztos.

Az 1980-as horror főszereplője egy középkorú zeneszerző, John Russel, aki felesége és lánya tragikus halála után Seattle-be költözik, és kibérel egy hatalmas, öreg házat. Már az első éjszakán furcsa hangokat hall, és egyre több megmagyarázhatlan helyzet sejteti a férfival, hogy talán nem ő a ház egyetlen lakója... Nyomozni kezd a ház múltjával kapcsolatban, és egyre több hátborzongató történet kerül napvilágra, de a hátborzongató jelek egyre gyakrabban kísértik meg a férfit.


Aki így első elolvassa, talán csak legyint: ezt már láttuk, vagy százszor. Főleg aki japán horroron nőtt fel. Csakhogy ez a film jó 30 éves, és bár előtte is készültek kísértetes filmek, azoknak története jóval egyszerűbb és kidolgozatlanabb volt. Itt rengeteg félrevezető jel, sok nyomozás, és mégtöbb csavar teszi máig izgalmassá a szellem-históriát.
Ugyanakkor nem a történet a film fő erőssége, hanem annak a hangulata: nem szoktam félni nagyon a horrorfilmektől, és kifejezetten gyűlölöm, ha egy erős, fülsüketítő hanggal próbálnak ijesztgetni. Itt azonban szó sincs ilyesmiről: itt a sötét padlásszobában percekig tartó csendnek ugyanolyan hátborzongató hangulata van, mint egy nyikorgó ajtó vagy egy lépcsőn guruló kis gumilabda hangjának, az aláfestő zenéről nem is beszélve. A kamera úgy mozog az ódon, porlepte padlásszobában, a régi kerekesszék mellett, a korlát mentén, és ez olyan zsigeri érzéseket okoz a nézőben, amilyet a Ragyogás játékmotorozó gyereke óta nem láttunk és éreztünk.
Kubrick filmjének említése egyébként nem véletlen: a Ragyogás volt talán az egyik legjobb film, mely olyan ösztönös, megmagyarázhatatlan félelmet váltott ki a nézőből, melyre csak nagyon kevés horror képes vér, kaszabolás, sikongatás nélkül. Az elcserélt gyermek ilyen szempontból egy szinten van Kubrick filmjével. (Egyébként mindkét film ugyanabban az évben készült, tehát másolásról nem beszélhetünk.)


Talán túlzásnak érzi valaki, hogy ilyen nagy szavakkal illetek egy szinte ismeretlen filmet, pedig nem az. Nehéz egy 30 évvel később újat keresni egy filmben, pláne klasszikusnak bélyegezni, de ebben az esetben ez kétségtelen.

verdeleth