Úgy tűnik, a minimál költségvetésből készülő sci-fik (Napfény, District 9) virágkorukat élik manapság. Ami nem is baj, hiszen így a filmek nem csúsznak el a látványorgia irányába, hanem lehetőség nyílik olyan témákat bújtatni a műfaj köntöse alá, ami túlmutat néhány hős látványos űrkalandozásán. Valamint, ha kicsi a költségvetés, akkor lehetőség van az alkotói kreativitás szárnyalására is.
Duncan Jones is e reneszánszát élő műfajhoz nyúlt kb. 30 millió dollárral a zsebében, hogy kissé felfrissítsen már jól ismert motívumokat. És milyen jól tette, hiszen egy újabb remek darab született.
A film történetéről kissé bajos mesélni anélkül, hogy az ember ne árulna el túl sokat. Legyen elég annyi, hogy Sam Bell egy hélium bányász cég megbízásából 3 éves kontraktusát tölti egy Holdon található űrbázison, - de talán a bányásztelep jobb kifejezés lenne. A meló hátulütője éppen csak annyi, hogy ezen a bázison rajta kívül csak egy Gerty nevű számítógép található. A szerződésből már csak 2 hét van hátra és Sam mehet haza, ekkor viszont hallucinációk kezdik gyötörni, ami egy leleplező balesethez vezet… És ekkor még csak a 30. percnél járunk.
A film egyik érdekessége, hogy a mindig nagyszerű Sam Rockwell, néhány videó üzenetet leszámítva gyakorlatilag végig egyedül szerepel a vásznon (vagy maximum önmagával). Ez a szituáció a színészek (rém)álma - kvalitásuktól függően -, de Sam könnyedén megoldja és felnő ahhoz a felelősséghez, ami ilyenkor a szereppel jár. Mondhatjuk, hogy elviszi a hátán a filmet. A film legerősebb pillanatai is azok, amikor Sam Rockwell elengedheti magát és brillírozik. Maga a mozi talán egy kicsit eklektikusra sikerült, bár nem tudom, hogy ez egy tudatos koncepció volt e vagy csak nem tudta a rendező eldönteni, hogy miről is akar mesélni. Az első 10 perc még valamiféle látomásokkal gyötört klausztrofób űrhorrort ígér, aztán meg jön az „esemény” és hirtelen egy krimibe csöppenünk. Belebegteti a klónozással kapcsolatos morális problémákat is, hogy ki mitől válik emberré és meddig számít annak, de igazából, ebbe a témába nem merül bele, mert a hangsúlyt végig az emberi érzéseken és az elmagányosodáson hagyja. Azon, hogy Sam miért és kiért is akar már annyira haza menni, még akkor is, ha az, amit eddig az életének nevezett, nem is pont olyan, mint amilyenre emlékezett. Úgy gondolom, hogy inkább ez áll a középpontban, valamint a krimi szál egy olyan összeesküvés formájában, ami tulajdonképpen az ő életén kívül nem érint a világon senkit, de itt úgy is csak a Hold számít és nem a világ.
A film látványvilága meglehetősen nyers és kissé „old school”, de ez pont így jó. Tulajdonképpen a 80-a évek klasszikusait idézi és sokkal hatásosabb környezetet biztosít ehhez a kamaradrámához, mint a CGI tökéletesen csillogó króm felületei. Jó példa erre a plafonon kis síneken közlekedő meglehetősen otromba Gerty robot, aki a külcsín tekintetében nem állná meg a helyét mondjuk Malvinnal szemben. Egyébként az ő karaktere is meglehetősen klisékerülő atekintetben, hogy talán először a műfaj története során nem egy lelketlen fedélzeti számítógéppel van dolgunk, aki „szemrebbenés” nélkül elvonja bárkitől az oxigént. De nem is a műfaji jegyekre kell itt koncentrálni, hiszen ez itt is csak egy álca és egyben egy lehetőség, hogy egy már ismerősnek mondható emberi történetet kicsit szokatlanabb formában mesélhessenek el, mint eddig. Mert ez a film csakis Sam Bell küzdelméről szól a családjáért, az életéért, az elkövetkező Sam Bellekért.
Összegzésként azt mondanám, hogy egy újabb klasszikussal gyarapodott napjaink neo-sci-fije. (Ha a Nem vénnek való vidék neo-western, akkor talán ezt is nevezhetjük neo-sci-finek.) Remélhetőleg sok hasonlóan fura és szerethető figurát és filmet kapunk még a közeljövőben, ha más nem, akkor a Holdról.
Jött egy busz, ám ezúttal, szkeccsfilm helyett csak egy hajlékonynak ;) öltözött, bozontos szakállú középkorú férfit rakott ki a Semmi közepén. Ilyen megjelenéssel nem csoda, hogy hősünket meglepetésként érte az érkezése körüli felhajtás. Nem elég, hogy kizárólag miatta feszítettek ki üdvözlőfeliratot a Semmi közepebeli elhagyatott benzinkútra (mert hát milyen jó dolog is a csinnadratta), ráadásul a fogadására küldött nyájas ismeretlentől még aznap megkapta a tökéletes lakás kulcsait. Rögtön ez után útbaigazították a tökéletes munkahelyre, ahol már másnap tökéletes mosolyú kollégái várták a borotválkozástól újjászületett Andreast, hogy elfoglalja helyét az ergonómia követelményei szerint tökéletesen kialakított irodájában. Mindez persze csakis egy tökéletes városban történhet meg, ahol mindenki tökéletesen boldog…kivéve talán Andreast. Ugyanis ő rájött, hogy hiába van meg a tökéletes ülőgarnitúrád, mely harmonizál a tökéletes konyhád vagy fürdőszobád (nehéz eldönteni melyik is a fontosabb) türkizes színével, szóval minden felszínes dolog, amire szükséged lehet. Hiába, ha azt veszed észre, hogy a forró csokinak nincs íze. Sőt, az alkohol nem üt, a szex puszta formalitás, és a moziban is egyedül neked lábad könnybe a szemed a vászonszaggató szenvedések láttán. Kinek van így kedve élni? Nos, Andreasnak nincs, csakhogy a tökéletes világból nem lehet szabadulni…
