Hát ez van srácok - In the Loop

Ahogyan azt, - a most kivételesen jól sikerült - magyar címválasztás előre sugallja, az In the Loop szereplői egy kis gubancba keverednek, de senki ne számítson itt őrületes nagy kavarásra, számtalan váratlan fordulattal. Ennek a gubancnak ugyanis az a neve, hogy politika, vagyis főhőseink csak a szokásos hétköznapjaikat élik. Attól pedig, hogy nagy fordulatokra nem számíthatunk, még nem kell megijedni, ez egy nagyon vicces, jó film, ennyi már az elején leszögezhető.

Tény, hogy a filmet nem a jól kitalált, fordulatos forgatókönyv mozgatja, sokkal inkább a karakterek, akik egytől egyig olyanok, mintha az Office című sorozat, angol eredetiét összeházasították volna a Nemzet színe-java című remek politikai szatírával, és ennek a szerelemnek lennének a gyermekei az In the Loop szereplői. Csak mondjuk kicsit mocskosabb a szájuk a szüleikénél. Itt meg is érkeztünk a film legnagyobb erősségéhez, ami egyszerre rejlik a jól kitalált karakterekben és a zseniális és annál csúnyább dialógusokban. Mindenki egytől egyig hihető. Valahogy így nézhetnek ki az életben is ezek az emberek, persze mindegyik szereplőben ráismerhetünk egy már-már klisés és a hírekből is ismert archetípusra, de ettől még izgalmas látni a feltételezett valódi arcukat. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az emberek életéről születő nagy döntéseket nem ez a beszédstílus kíséri. Amit a híradóban hallunk, – igaz sokszor az is gáz – csupán a tökélyre fejlesztett képmutatás és átverés verbális kifejeződése.

Az sem meglepő, hogy pont az angolok álltak elő egy ilyen igényes és színvonalas politikai szatírával, hiszen nekik köszönhetjük az Office című méltán nagysikerű sorozatot is, - valamint számtalan komolyabb darabot a műfajból - ami ugyan nem a nagybani politikai életbe tekint bele, de tökéletesen csinál viccet a bürokrácia útvesztőjéből és az abban bolyongó emberekből.
Itt sincs lényegében másról szó. A filmnek ugyan nincsen egy jól elmesélhető, kerek, szövevényes sztorija, csak egy alapszituáció és a politika természete. Ugyanis az iraki megszállás előestéjén járunk, amikor is már mindenki sejteni véli, hogy bizony itt háború lesz. A fejesek viszont még csak nagyban gyártják a Cassus Bellit és sajnálkoznak a kialakult helyzet miatt. Valaki (Simon Foster, egy újdonsült, jelentéktelen miniszter) azonban egy nyilatkozatában nem a legszerencsésebben fejezi ki magát és már indulhat is a kavarás, helyezkedés, titkolózás, bizottságozás, aminek a végén talán egy új háború születik, attól függően, hogy melyik politikai csoport tud jobban lobbizni. A főhősünk pedig csak sodródik az árral és szeretné visszakapni eddigi, unalmas, szitkozódásokkal teli életét, mindeközben persze élvezi a fehér ház vendégszeretetét is.

Nem is lehet rendesen érteni, hogy ki kivel van, vagy, hogy ki kinek akar betenni, de nem is kell, elég hátradőlnünk és élvezni a viccesebbnél viccesebb szituációkat, és az arcpirító káromkodásokkal megspékelt párbeszédeket. És mindeközben örülni a tudatnak, hogy valahol mélyen mindig is tudtuk, hogy ez az egész valahogy így zajlik, hogy ők is csak emberek, hogy ők is félnek valakitől, és őket is elküldi valaki a jó édes anyjába, ha már mi nem tehetjük meg. Ez a faktor adja meg a film sava-borsát és ettől lesz végig magával ragadó. Fent tudja tartani az érdeklődést, mert kíváncsiak vagyunk, hogy végül is ki fog a végén a legjobban rába…ni. Tökéletesen reflektál az USA és Nagy-Brittania politikusainak fejetlen politikájára, gúnyos viccet csinálva belőle, még akkor is, ha a történet talán nem eléggé kidolgozott. Az persze szomorú, hogy a nagy politizálásból végül egy rengeteg áldozatot követelő háború születik, de nincs mit tenni egy ilyen világban élünk és másképpen nem is lehet ezt túlélni, csak nevetéssel. Meg persze, ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Armando Ianucci nem is teszi ezt filmjével. Csupán görbe tükröt mutat a mai angolszász politika elé, az oly híres angol humor segítségével. Így végül, beleshetünk egy elszólásból született háború kulisszái mögé, amit persze nem is lehet másképp kommentálni, mint, hogy „hát ez van srácok, mehetünk.”

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1226774/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=dQrqMkCuHqA

Bajcsináló

Vihar (Storm - 2009)

imdb

Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

A single man

Számtalan oka lehet annak, ha egy középkorú férfi egyedülálló. Előfordulhat, hogy olyan alkat, aki nem képes hosszútávon párkapcsolatban élni, meg az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs szerencséje és nem talált rá az igaz szerelemre, vagy mondjuk olyan a munkája, ami az elköteleződést egy nő irányába lehetetlenné teszi (értsd: titkosügynök). De talán amire a legtöbben elsőre gondolnak az az, hogy meleg. 1962-ben talán még kevesebben gondoltak erre első körben, de attól még lehetséges volt akkor is. George Falconer professzor középkorú, egyedülálló, és igen, homoszexuális. De a film nem róla szól, nem arról, hogy egyedülálló vagy, hogy meleg, hanem az igaz szerelemről és arról, hogy vajon hogyan képes annak elvesztését feldolgozni egy férfi, aki igazán szeret.

Sokakban manapság is viszolygást kelt, ha egy film melegekről szól, ezért fontosnak tartom újra megjegyezni, hogy ez nem a meleg büszkeség újabb mozgóképes alkotása, hanem egy nagyszerű kamaradráma szerelemről és veszteségről. Külön érdekessége a filmnek, hogy a rendezője, Tom Ford, nem is „igazi” filmes, hanem divattervező. 49 évesen debütált ezzel az alkotással nem is akárhogyan. A film mély érzékenysége és gyönyörűen komponált képei is valószínűleg a rendező beavatottságából és jobb rálátásából fakad, hiszen ő maga egy meglehetősen nőies világból érkezett, mint középkorú, meleg férfi.


A főszerepben Colin Firth tökéletes alakítást nyújt, minden pillanatban precíz és érzelem dús a játéka. Semmi buzisan hivalkodó vagy ripacs nincs benne. Egy szenvedő férfit látunk, akit veszteségének súlya a földre teper, ez a veszteség pedig a nagy betűs szerelem, az igazi társ elvesztése miatt érzett kín. Ugyan így a filmre is igaz mindez, nem egy tanmesével van dolgunk, ami próbálja nekünk elmesélni, hogy a melegek is emberek és ők is éreznek így, fogadjuk el. Nem tűntet semmi mellett és semmi ellen, csupán egy szerelmi történet utolsó napját mutatja be, az egyik fél egy hétköznapján keresztül.

George ízig-vérig londoni férfi, aki Los Angelesbe menekült, hogy ott kezdjen új életet, mint egyetemi professzor. Döntése jónak bizonyult, hiszen a nagy szerelmet is megtalálta itt, kapcsolatuk ugyan sosem lehetett nyilvános, de annál őszintébb és mélyebb volt. A történet maga ott kezdőik, hogy George hívást kap, amiből megtudja, hogy Jim autóbalesetben meghalt. A hír természetesen megrendíti, ám mégis úgy dönt, hogy megpróbálja tovább élni az eddig megszokott életét. Egy ilyen rutinszerű napját követjük nyomon, ami azonban kevésbé szokványos végéhez közeledik. Nem tud úgy tenni mintha mi sem történt volna, az emlékek újra és újra rátörnek, no meg külső erők is kizökkentik a mindennapi rutinból. Ennek ellenére alig várja, hogy a nap végén véget vessen saját életének. Ezek a már említett külső erők viszont pont ez ellen dolgoznak…


Mindenképpen meg kell említeni a film magába szippantó miliőjét. 1962 úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha csak egy Fellini filmbe csöppentünk volna. A film keretes szerkezete egy kissé elvont, de annál szebb foglalatot ad a filmnek. A zenéje olyan érzelmi többlettel ruházza fel, ami nélkül szinte értelmezhetetlen lenne a film. A filmzene ennyire erős jelenlétét, utoljára csak a Forrás című Aronofsky remekműnél éreztem. De nem csak zenéből áll ez a film, hanem rendkívüli aprólékossággal és kifejezőerővel komponált, valamint gyönyörűen fényképezett képekből is. Ezen is érződik a rendező eredeti szakmájából adódó tökéletes esztétikai érzéke. Tom Ford nagyon sok vágást használ, de ebből olyan kollázs alakul ki a film során, ami képes bármiféle szó nélkül átadni mindent, amit a főhős érez. Nem kell megijedni a film nem csak halál és szomorúság, humor is van benne, de a film egészéhez illő elegáns, kifinomult formában. Ha már Colin Firth játékát méltattuk ne menjünk el szó nélkül a többiek mellett sem. Az idő múlásával csak egyre szebb Julianne Moore a tőle megszokott színvonalon teljesít, csak úgy, mint a Jimet megformáló Matthew Goode vagy az Egy fiúról-ból is ismert Nicholas Hoult. Azon túl, hogy a történet maga ugyan Amerikában játszódik, a főszereplő karakterek angolsága olyannyira rátelepedik a filmre, hogy az is angollá lesz. Persze ez nem baj, további eleganciát ad a filmhez, ami amúgy is az erénye.


Nem csoda, hogy a premierjén, ami Velencében volt, oda voltak érte (Colin Firth-öt is díjazták), mert tényleg egy szokatlanul érett, már-már tökéletes és megindító filmhez van szerencsénk. Tipikusan az az alkotás, ami letaglóz és napokra befészkeli magát az ember gondolataiba, arra késztetve, hogy újra nézze meg. Lehet nekem is azt kéne, meg mindenki másnak is.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1315981/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=aypyJtHzC70

Bajcsináló

Dog Pound

A címben jelzett kutyaól nem más, mint egy montanai fiatalkorúak börtöne, vagyis egy újabb börtönfilmhez van szerencsénk. Láttunk már belőle nem egyet, nem kettőt, de úgy tűnik, hogy ez az intézmény kifogyhatatlan filmes alapanyaggal rendelkezik. Az utóbbi években készült kifejezetten jó, sőt néhány esetben (A próféta) briliáns börtönfilmek után kétséges, hogy lehet e még újat mutatni a műfajban. A Dog Pound megtekintése után ez az érzésünk csak tovább erősödik, annak ellenére, hogy kifejezetten erős filmmel van dolgunk.

A dramaturgiáját akár klasszikusnak is nevezhetnénk, hiszen ugyanazt a belső harcot, a börtön hierarchiájában a számára kijelölt helyre betagozódni nem akaró, a rendszerrel szembeszálló fegyenc történetét láthatjuk, mint a többi műfajtársában. Egyfajta karriertörténetként is értelmezhető, mintha csak egy gengszterfilmhez lenne szerencsénk, tulajdonképpen a végkifejlet is ugyanennyire kiszámítható. Az újfiúk bekerülnek, először ismerkedniük kell a körülményekkel, mindenki lábtörlőjének szerepével, amit azonban Butch (a három főhős vezetője) jelleméből fakadóan nem képes elviselni és gyorsan a tettek mezejére lép, hogy a rácson belül ő legyen az új főnök. Ez a harc persze áldozatokkal jár, amit egészen a végéig nem neki kell meghoznia. Ebből a rövid ismertetőből is jól látszik, hogy a Dog Poundot csak a cselekmény ismerete miatt senki sem fogja megnézni.


Ez a film abban különbözik a többitől, hogy egy más környezetet mutat be. Ez nem a tipikus, kőkemény fekete meg latino gyilkosokkal, unalmukban magukat szétgyúrt bűnözőkkel teli, és a még náluk is aljasabb és korruptabb fegyőrök uralta börtönkép, mint amit eddig megszokhattunk. Kis túlzással élve egy csendes, vidéki, szinte már családias nevelőintézményben járunk. Az itt fogvatartottak mind rossz útra tévedt tinédzserek, akiket nem is annyira büntetni szándékoznak, hanem inkább megnevelni, a társadalom normális tagjaivá formálni. Életkorukból fakadóan náluk talán még tényleg lehet is ilyen hatása a börtönnek. Viszont mivel mégiscsak olyan srácokról van szó, akiknek jó része súlyos testi sértésért, - esetleg még rosszabbért -, van itt, ezért az élet itt sem habos torta. A film ezen része tartalmazza a kötelező műfaji elemeket az új fiú összeverésétől a nemi erőszak jelenetig. Ezek a szcénák már-már klisések és mind valamelyik klasszikus előd klasszikus jelenetének az átvétele.


Amiben egyedi és szórakoztató tud lenni ez a film, az a hangulata, valamint a legapróbb részletekig felépített és ugyan ilyen bravúrosan ki is bontott karakterek. A főhősökről rögtön az elején kapunk egy rövid, de annál velősebb jellemzést. Megtudjuk ki miért került be, mi a fő jellemzője és milyen a mentalitása, kapunk egy biztos alapot, amire aztán már gyorsan lehet építkezni. Mivel már rögtön az elején megismerjük a szereplőket, szinte előre megmondható, hogy kivel mi fog történni, de ez nem amiatt van, hogy túlságosan kiszámítható lenne a cselekmény, inkább, mert annyira jól sikerül felépíteni a kartereket. Tudjuk milyenek, mire képesek, és ebből következőleg, hogy mit fogna tenni. Furcsa, de a Dog Pound nézése közben az az érzés támad az emberben, hogy egy angol filmet lát, ez lehet, hogy a kanadai stábnak és színészeknek köszönhető, mindenesetre határozottan jót tesz neki, ettől is kicsit egyedibb és európaibb lesz.

Ettől függetlenül a film ezen a ponton meg is reked, nincsenek benne olyan művészi finomságok, mint például a Prófétában, amik az átlag fölé emelnék, és olyan mondanivaló vagy őszinte brutalitás sem, mint, ami az Amerikai história X-et tette emlékezetessé. Mindenből nyújt egy kicsit, minden műfaji elemet jásznyi könnyedséggel prezentál, de amiben esetleg jobb, mint a többi hasonló film, az a szereplők erejében rejlik és a környezet sajátosságaiban. Nem tud kiemelkedni a börtönfilmek sokaságából, de tény, hogy nem is simul bele azokba. Egy kemény, őszinte zsánerfilm, ami néhol képes elhitetni a nézővel, hogy mélyebb annál, mint amilyen valójában, de ezek csak pillanatok, ennyi kevés. Mindenképpen egy üdeszínfolt lett, de nem örökérvényű alkotás. Azért nincs mit szégyellni, legalább egyszer látni kell.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1422020/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=2siaLI3BCHg

Bajcsináló

Napoleon Dynamite

Néhány évvel ezelőtt nagy sláger volt - és díjhalmozó az MTV Movie Awardson - Jared Hess gimis-lúzeres filmje a Napoleon Dynamite. Mondjuk ez nem akkora meglepetés annak fényében, hogy az MTV egyben a gyártó is, ez pedig egy igényes filmekre ácsingózó mozifogyasztónak nem feltétlenül jó hír. Ennek ellenére nincs is olyan nagy baj, mint ahogy azt az előjelek sejteni engedik. Jared Hess valahogy megpróbálta kielégíteni egy átlag MTV néző igényeit, mindeközben filmet is készítve. A viszonylagos siker talán annak köszönhető, hogy a szokásos karaktereket és történetet sikerült olyan környezetbe helyezni, ami egyedivé, de a többi hasonló filmhez képest mindenképpen eltérővé teszi a moziját.

Maga a történet semmi újat nem ad. Napoleon Dynamite egy született lúzer, aki ráadásul egy lúzer családba született bele. A bátyja vagy éppen a nagybácsija ugyan olyan freakek mint ő, sőt talán még rosszabbak. Ő abban különbözik - és itt nem csak a családtagjaitól, hanem a többi hasonló karaktertől is -, hogy tudja is magáról, hogy az. Nem is akar és nem is fog megváltozni, csupán megtalálja a helyét a társadalmi hierarchiában és a tánc révén az életben. Napoleon még véletlenül sem egy szimpatikus figura, agresszív és ki tudja mire föl, de még nagyképű is, nem válik rokonszenvessé egy pillanatra sem.


Mindez persze még nem lenne elég egy jó filmhez, a siker igazi kulcsa a film hangulata. A történet ugyan is a 90-es évek retrójában játszódik, Jared Hess ezzel az életérzéssel, korszellemmel, hangulattal szinte ugyan olyan jól játszik, mint ha csak Wes Anderson rendezte volna. A film atmoszférája ettől olyan izgalmassá válik, hogy még azt is elbírja a film, hogy nincs igazi története, ami van az is visszaköszönt már nem egyszer a filmtörténet során. Emellett természetesen a fantasztikus átváltozáson átment színészgárda – élükön Jon Hederrel - játéka, jelenléte is említést érdemel. Napoleon karakterét a műfajtól szokatlan módon rendkívüli aprólékossággal felépítette, ettől olyan meggyőző és tenyérbe mászó.


Összességében a film nagyon furcsa hatást vált ki, alapjáraton élvezhető, jó szórakozást nyújtó alkotásról van szó, de mindemellett, ha az embernek bejön ez a hangulat, akkor még mindig jobban teszi, ha a már említett mester filmjei után nyúl. Vígjátékból is láttunk már jobbat és mégis. Az MTV szintjét messze meghaladja, habár az sem véletlen, hogy csak ott tudott díjat nyerni. A színvonala és a stílusa miatt egy rétegfilmnek kéne lennie, talán az is csak kicsit többen látták. Mindenesetre ígéretes kezdés egy tehetséges rendezőtől, csak így tovább.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0374900/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=CWIvA8ZstWg

Bajcsináló

Predators

Antal Nimród bevallottan karrierjének azt a korszakát éli, amikor elvállal minden munkát, csak lehetőséghez jusson Hollywoodban. Itt nem feltétlenül a filmkészítés lehetőségére kell gondolnunk, hanem arra, hogy egy esetleg anyagilag jól teljesítő tucatfilmmel megteremtheti magának az esélyt, hogy egyre nagyobb szabadságot kapjon a stúdiók által a film ellenőrzésére kirendelt producerektől. Ki tudja talán egy nap már a saját, vagy a neki tetsző, szerzőibb forgatókönyvek megfilmesítésére is lehetőséget kap. Addig viszont be kell érnie néhány iparos munkával. Ez azonban nem az igényes filmkészítés feladásával egyenlő, lehet ezt színvonalasan is csinálni, hogy az a „tucat” mégse ugyanaz a „tucat” legyen. A Ragadozók franchise-t feltámasztani hivatott Predatorssal, ő pont ezt tette.

A film az első pillanatától érezhetően visszanyúl a kezdetekhez, szakít a sorozat és egyéb oldalhajtásainak egyre blődebb és a hülyeség határát súroló kezdeményezéseivel, és újra az ember és ragadozó, illetve a harcos és a harcos egymás elleni küzdelmét helyezi a középpontba. A helyszín mi más lenne, mint a franchise eredeti élőhelye, a dzsungel. Viszont az első résszel ellentétben ez a táj sokkalta feszélyezőbb. Mondhatnánk azt is, hogy alkalmazkodik a történet változásaihoz, mégpedig ahhoz, hogy szereplőink ugyan mind nehéz fiúk, csakúgy, mint az első filmben, de egy rejtélyes szituációba „ébredve”, kezdetben fogalmuk sincs róla, hogy mibe csöppentek. Míg a 88-as klasszikus tobzódott a fülledt, párás, élénkzöld dzsungelben, és ez jószerével a film során nem is változott, addig itt a harctér folyamatosan változik. A színek végig sokkal fakóbbak, a táj rideg, hideg, kiszámíthatatlan. Mindenfelől árad a félelem és a halál.

A tempó a film finiséig megfelelő, a feszültség pedig ott van minden képkockán. Azokon a képkockákon, amelyek egytől egyig gyönyörűen lettek komponálva és fényképezve. A film ezen szegmense is tökéletesen működik, addig amíg Pados Gyula munkáját fel nem váltják a 2010-ben arcpirongatóan gagyi digitális effektek. Az hagyján, hogy a predátoroknak kicsit nagy a feje, de a kutyáik kifejezetten bénák. Az a digitális tűz a film felénél pedig határozottan zsékategóriás.


Sokan féltek attól, hogy Adrian Brody talán nem a legautentikusabb akcióhős, főleg a korábbi legenda bicepszeinek árnyékában, nos, számukra jó hír, hogy helyette kitűnő színész, aki ha kell, akkor ezt is hozza. A probléma inkább azzal van, hogy minden olyan jó és hangulatos egészen addig, amíg a szereplők nem kezdenek beszélni. A párbeszédek mind nagyon suták lettek, de talán ebben a műfajban nem is kell ennél több. Külön piros pont jár azért, hogy a rendező még időben visszavonulót fújt attól, hogy manapság divatos zöld filozófiával terhelje meg a filmjét. Egy kicsit felbukkan a gondolat, hogy ember embernek farkasa és megérdemeljük, amit kapunk, mert csak tönkretenni tudjuk a bolygónkat, de szerencsére ez az elcsépelt tanulság végül nem lesz a film sava-borsa.


Azért összességében nagy pozitívuma a filmnek, hogy közel sem olyan kiszámítható a cselekmény, mint a hasonló alkotásokban, leszámítva persze azt, hogy a kezdeti bizonytalanság után, a klasszikus, „a predator egyenként levadászik minden katonát” dramaturgiára vált a film, az egyetlen nyitott kérdés csak az marad, hogy ki lesz a végső túlélő. Igazából ez is csak kétesélyes meccs, de legalább kellemes meglepetésként a final girl, itt csak utolsó előtti lesz.

De hát ez nem csoda, hisz ez nem az a film, sőt még csak nem is az a bolygó, nem is előzmény, nem is másolat, viszont nem is annyira más, de mégis jó. Sok minden nem lett, de ha csak arra jó, hogy Antal Nimród következő filmjének már tényleg egy szívből jövő karakter legyen a főhőse, rusnya fejű, mindig vadászni vágyó földönkívüliek helyett, akkor már nagy szolgálatot tesz a filmtörténetnek, még ha nem is saját jogon kerül oda. A film anyagi sikerét és minőségét figyelembe véve, pedig mindenképp egy jó (új)kezdet a franchisenak. Ha már Predator film, akkor legyen ilyen.

Trailer: http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=3515339906259999951

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1424381/

Bajcsináló

Christiane F (Christiane F. - Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - 1981)

imdb

Chrstiane egy átlagos német (pontosabban nyugat-német) tinédzser. Az épp tizennégyet betöltő lány barátnőivel próbálja ki a felnőttséget. A szombat esti bulik a Sound nevű diszkóban megtestesítik a felnőtt életvitelt: zene, buli, cigaretta és alkohol. De ahhoz, hogy Christiane ugyanolyan menő legyen, mint a többi lány, és ne lógjon ki a sorból, a drogot is ki kell próbálnia.
Kezdetben csak ártatlannak tűnő partidrogokat szed, de megismerkedik egy fiúval, akit nem akar elveszíteni. A fiú viszont heroinista, így a lány azt is kipróbálja, és kettejüket kapcsolatát látszólag csak a szer tartja ebben. Pont ezért egyre lehetetlenebbnek tűnik, hogy bármelyikük is leszokjon, és egyre mélyebbre jutnak a földi pokol köreiben.


Szinte hihetetlen, de a film 1981-ben (!) készült. Innentől a mára kissé kifulladt és túlpörgetett drogfilm műfajában megszokott történetsémákat felesleges felhánytorgatni. Természetesen 1981 előtt is készültek drogfilmek, de egyfelől ezek inkább a hippikor bevett drogjainak (fű, LSD) ha nem is propagálására de a szerek pozitívabb oldalainak bemutatását szolgálták.
Ugyanakkor szinte hihetetlen, hogy a film talán elsőként mutatta be az egyre népszerűbb heroint, és egyből annak legsötétebb látlelete lett, ezt talán ezt azóta sem sikerült megfejelni. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a film nem zenével, sokkoló képekkel próbál hatást elérni, sokkal inkább az egyre borzalmasabb ugyanakkor realisztikus események bemutatásával.


A film Christiane F önéletrajzi regényének adaptációja, így sejteni lehet, hogy a lány túlélte a borzalmakat. Mégsem nevezném ezt happy endnek.
Úgy tudom, a könyv egyik fő része a heroinhasználatba menekülő fiatalok ábrázolásán kívül nagy hangsúlyt fordít az akkori társadalmi kérdésekre: mi vezet oda, hogy a fiatalok nem találják a helyüket, hogy a generációs problémák ide vezetnek, és hogy ebből a felnőtt társadalom miért nem vesz észre semmi? Fontos kérdések, de Uli Edel filmjében ez szinte csak implicit módon van benne: Chrsitiane anyja a film második felére szinte eltűnik, csakúgy mint a felnőtt társadalom. Őket csak az utcán látni, ahogy szánalommal vagy undorral néznek a lezüllött, kábítószerre éhes remegő testekre, a beesett arcokra és az üres tekintetekre. Pedig ezek a fiatalok nem is olyan régen még egészen máshogy néztek ki: a film elején a főszereplők még bulizós, pörgős droghasználók, akik szintén megvetik a lezüllött heroinosokat. Aztán mindenki kipróbálja, és onnantól elindulnak a lejtőn.


Christiane is így tett, és innentől már nem volt semmi, ami visszatartsa. Csak egyszer lesznek tiszták barátjával, de az sem önszántukból történik, mivel egy kisebb túladagolás után Christiane anyja és annak pasija felfedezik a fecskendőt. Talán a néző számára a következő jelenet a legszörnyűbb, ahol a két fiatal egy szobába zárva, üvöltve vonaglik a fájdalomtól, hányás és ájulás közben tisztítják ki testükből a mérget. És egy pár percig úgy tűnik, tiszták is maradnak ez után. De a párbeszéd köztük és s még függő barátaik közt elárulja, amit ők is nagyon jól tudnak: sohasem fogják abbahagyni.


A folyamatos belövések között nemcsak testük, hanem egész személyiségük és lelkük is leépül. A kezdetben a heroinistákat megvető Chrstiane ugyanolyan függő lesz, mint bárki más. És ugyanaz a Christiane, akik megvetette barátját (amiért pénzért idősebb melegeknek "veri ki") egy idő után áruba bocsájtja kezét, száját majd végül egész testét is. Nincsenek erkölcsi határok, és ezt ők ugyanúgy érzékelik. Tudják, hogy korábban sohasem tudták volna megtenni, és szemen is köpnék magukat. De a heroin nagy úr, aki uralkodik rajtuk, és ők meg sem próbálnak ellene már küzdeni. Még akkor sem, mikor egy-egy társuk túllövi magát. Megsiratják, és félnek, talán ők lesznek a következők.



A Bahnhof Zoo, egy pályaudvar és annak aluljárója szimbolikus hely a filmben: itt élnek a drogos fiatalok. Itt szerzik a pénzt (mindegy hogy hogyan), itt lövik be magukat. És itt élnek a társadalom legaljával együtt. A felszín alatt.
Rettentően szomorú film emberi sorsokról, csődbe ment életekről és reményekről. De Uli Edel érezhetően nem akarja mentegetni őket: ők is ugyanolyan fiatalok, mint bármelyik korban. lázadó, felnőtté válni akaró nemzedék. Csak jó páran közülük túllőttek a célon. De a lejtőn már senki sem áll mellettük. Szüleik nem foglalkoznak velük, nem látják vagy nem akarják látni, mi is történik. És ezért tűnnek el. A film végén a felnőtt társadalmat már csak a fiatal prostikat felszedő autós és a fiatalok viselkedésen felháborodó idősek képviselik. És a szakadék köztük ugyanolyan mély, mint szüleikkel.
Bár Christiane túlélte, talán ő az egyetlen a bemutatottak közül. Talán csak ő maradt, hogy elmesélje a Bahnhof Zoo gyermekeinek történetét.

verdeleth