A köd (The Mist - 2007)

Frank Darabont neve hallatára legtöbben Stephen King adaptációira gondol. Nem véletlenül, hiszen a Halálsoron és A remény rabjai is ige előkelő helyen szerepelnek például az imdb ranglistáján (utóbbi az előkelő első helyet tudhatja magáénak).
Darabont 2007-ben sem tért el a megszokottól, bár az eddigiektől eltérően King egyik horrorregényét vitte filmvászonra.

A köd (mely nem tévesztendő össze Carpenter 1980-as klasszikusával és annak 2005-ös remakével) története talán nem sok újat mond (főleg, aki látott pár amerikai horrort a 70-es, 80-as évekből, látott netán olvasott King történeteket): egy amerikai kisváros egy hatalmas vihar után óriási pusztításra ébred. Kidőlt fák, megrongálódott kocsik, házak. A legtöbben a helyi szupermarketbe indulnak, mikor óriási köd száll a városra. Az a hír járja, hogy a közeli hegyek kutatóbázisán történtek miatt ez a köd mérgező. A legtöbben a boltban maradnak, míg segítség nem érkezik. Az egyik helyi lakó, Nick többedmagával szemtanúja lesz annak, hogy vérszomjas, idegen lények rejtőznek a ködben, de a legtöbben nem hisznek nekik. Tetézi a bajt, hogy egy vallási fanatikus nő profetikus beszédeivel egyre jobban hatása alá keríti az embereket, és a józan ész elveszni látszik mindenkiből.


A film nagyon megosztja a nézőközönséget, aminek a fő oka, hogy nem egyértelmű, mi is volt a történettel a készítők célja. Aki úgy értelmezi, mint egy egyszerű horrorfilmet, annak valóban csalódás lehet a film: az animált szörnyek szinte alig láthatóak, és ha mégis, nagyon messze van a technikailag tökéletes címkétől. A történet váza sem az igazi horrorfilmekre jellemző: túl sok párbeszéd, moralizálás, a játékidőhöz viszonyítva kevés akció, kevés vér, és az egész történet túl drámai. Ezenkívül a szörnyűségeket kiváltó okokról pár homályos információn kívül nem sokat tudunk meg.


Hogy A köd mégsem egy ötlet rossz kibontása, túl kell lépni a film műfaján. Nem véletlenül került bele a filmbe annyi (az átlagos horror-fanatikusnak unalmas) szituáció, drámai történés, a műfajtól idegen karakter. Sokak szerint a film (illetve már maga King írása is) egyfajta allegória a modern társadalomról, aki elveszti emberi mivoltát és civilizált tulajdonságait, ha olyannal kerül szembe, ami számára felfoghatatlan. Ilyenkor úrrá lesz az erőszak, a hitbe való vak és fanatikus kapaszkodás, a másik semmibe vétele és azon való átgázolása. Szinte mindegyik karakter megtestesíthet egy ilyen tulajdonságot, ezáltal a boltban összezárt emberek az egész emberiség képe is lehet. Ha így nézzük a filmet, talán megbocsátható az előzőekben leírt pár "hiba", hiszen Darabont célja nem egy rémisztő és tökéletes horrorfilm készítése volt, a műfaj csak inkább a mondanivalóhoz képest rendhagyó keret.


Én inkább a film utóbbi értelmezése mellett állnék ki, ezáltal el is nézem, hogy a film a horror műfajában nem túl kiemelkedő, de társadalmi és egyéni drámák bemutatásában mindenképp.

verdeleth

Tanulmányi szünetre vonultam. Bocsi

Harcosok szövetsége (Taegukgi hwinalrimyeo-2004)

Háborús filmekből Dunát lehetne rekeszteni. Nem világháborúban játszódókból szintén. De végre a vietnami helyett a koreai háborúról is készült egy (koreai) film, rögtön a műfaj legjobbjai közé kerülve.

Több mint ötven évvel a véres esemény után archeológusok egy csontvázat találnak, és azt Lee Jin-seok holttesteként azonosítják. Ő azonban túlélte a háborút, és érzi, hogy a megtalált csontok bátyja ( Jin-tae) maradványai, aki eltűnt a háborúban. Elindul, hogy megbizonyosodjon róla, és eközben visszaemlékezik a háborúra és kettejük történetére.
Jin-seok anyjával és cipőpucoló bátyjával él Szöulban, de mikor kitör a háború, menekülniük kell. A fiatalabb testvért besorozzák, és bátyja utánamegy. A háborúban minden veszélyes küldetést, akciót elvállal, így talán öccsét hazaküldetheti. Jin-seok azonban csak azt látja, hogy a vakmerő akciók során bátyja kegyetlen gyilkológéppé válik.


A Harcosok szövetsége 140 perce persze még sok fordulatot tartalmaz, de mindegyik a két testvér viszonyát járja körbe. Sokszor a néző is bizonytalan, vajon tényleg öccséért teszi mindazt, ami lassan az őrület felé sodorja, vagy csak a kitüntetés, a dicsőség az egyetlen célja.

A testvérek sokszor ambivalens kapcsolata mellett képet kaphatunk a koreai háborúról, illetve annak borzalmairól. A naturalisztikus, véres és sokszor kegyetlen képek azonban nem öncélúak. Nem elítélik a kommunista észak-koreai csapatokat és vonják be glóriával a délieket. Egyszerre ítélkezik mindkettő felett a háborúban elkövetett embertelenségek miatt (kegyetlenkedő antikommunisták, őrült parancsnokok, rabokat kínozó katonák). Ezzel elkerüli a távol-keleti (főleg kínai) háborús filmek egyoldalú, propagandisztikus jellegét, és egy igazi háborúról szóló drámát mutat be. Persze a film játékidejének jó része mégiscsak az összecsapásokról szól, aki tehát akcióra, robbanása, lövöldözésre, bombázásra, öldöklésre vágyik, az sem marad anélkül.


A film néha beleesik a klisék csapdájába (egymás vállán sírunk, miközben mellettünk lőnek) és a szentimentalitást sem szorítja ki teljesen, de ez talán (már műfaja miatt is) elnézhető egy mind történetében, mind rendezésben, mind hangulatában kitűnő film esetében.

verdeleth

Az osztály (Klass - 2007)

Szeretném leszögezni: ez a film nem azonos a mostanában moziban vetített Az osztály c. francia filmmel, és a témája is teljesen más.
Iskolai erőszakról, verésről, megaláztatásról, lövöldözésről már sok film született (Ben X, A Hullám, Elefánt...), mégis szinte mindegyik film máshogy közelít a témához, másra helyezi a hangsúlyt (A Ben X beleveszi a fogyatékosságot, A Hullám a tömegpszichózist, az Elefánt pedig inkább a tragikus végkifejletet, a lövöldözés előkészületeit emeli ki).
Mégis, Az osztály c. észt film talán a legerősebb alkotás, amit a témában láttam.

Egy észt középiskolában járunk. Joosep, az osztály visszahúzódó, különcködő lúzere, akit fiú osztálytársai egyre durvábban aláznak meg. Kaspar kezdetben részt vesz a gyerekcsínyekben, de egy idő után elkezdi védelmezni Joosepet. Ezzel ő is ellenség lesz a fiúk és az egész osztály számára, és még barátnője is (szintén osztálytárs). A folyamatos verések, szexuális megaláztatások között a két fiú szoros barátságot köt, és elhatározzák: bosszút állnak azokon, akik emberi méltóságukban meggyalázták őket.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ítélkezik a film. Igenis azt teszi. De én ebben nem látok semmilyen problémát, hiszen a néző ugyanolyan gyűlölettel néz a kínzó fiatalokra, akiknek egyetlen szórakozása mások testi-lelki bántalmazása, elítéli a csendben ülő, némán és hangosan nevető osztálytársakat, és undorodik a gyenge és konfliktuskerülő, másokat megérteni képtelen, az egyértelmű jelekre oda nem figyelő (vagy nem akaró) tanároktól, igazgatótól. Ugyanakkor nem menti fel a két elkeseredett fiút sem, hiszen ők és mi is érezzük, ez volt legrosszabb megoldás.


Lehet, hogy egy politikailag inkorrekt film, hiszen egyszerre ostorozza a szülők éretlen viselkedését, akik rossz módszerrel próbálnak közel kerülni gyermekeikhez (már amelyik akar egyáltalán), illetve mutatja meg, hogy az iskola hogyan vált a rettegés és az erőszak színhelyévé. De néha kell olyan film is, ami nem csak kapargatja a felszínt, és simogatva csak egy enje-benje mondatra futja. Nem fog mindenkinek tetszeni, sokan szélsőségesnek és egyoldalúnak ítélik, de sajnos rá kell jönnünk, a hasonló dolgok már nincsenek is olyan messze, mint azt pár éve hittük (a szomorú pécsi aktualitást nem is említve).

verdeleth

The Brøken (2008)

Az After Dark Horrorfest kereteiben bemutatott The Broken azon kevés filmek közé tartozik, ami a horror (vagy méginkább a pszichothriller) műfajában újat tud mutatni, a sok tipikus horrorjelenet itt nem válik unalmassá, és a film nagy része nem az olcsó ijesztgetésre épül.

A film elején megismerkedünk Ginával, aki egyik nap egy telefonfülkéből látja, ahogy elhúz mellette saját kocsija, benne saját magával (vagy legalábbis teljesen úgy néz ki mint ő). Követi őt, és ezzel egy olyan folyamatot indít el, ahol már képtelenség megkülönböztetni a valósat a fantáziától.


A film nagy érdeme, hogy az alapvetően lassú tempó nem válik unalmassá, és a film végéig (mindössze 85 perc) csúcson pörög az izgalom, hiszen mi sem tudjuk, épp az igazi embert vagy csak a hasonmását látjuk, együtt követjük, üldözzük a titokzatos nőt, közösen próbáljuk meg az apró töredékekből, fénykép és emlékfoszlányokból kideríteni, ki is volt az a nő. Eközben a nő családtagjai és környezet egyre furcsábban viselkedik, és törött tükrök, rémálmok, plafonról csöpögő vér kíséri furcsa utunkat a furcsa (és kissé logikátlan) végkifejlethez. (Aki már olvasta Poe William Wilson c. novelláját, vagy tudja, mi az a Doppelgänger, az is meg fog lepődni).


A The Broken nem olyan film, amiben mélyenszántó gondolatokat keresünk, és a történet fonala sincs megcsavarva számtalanszor, egyszerűen egy bravúros pszichothriller, ami bebizonyítja, hogy lassú tempóval, ötletes beállításokkal is a frászt lehet hozni a nézőre.

verdeleth

Mrs. Ratcliffe forradalma (2007)

Ritkán csigáz fel egy pársoros ajánló annyira, hogy csak az alapötlet alapján mindenképp meg akarjam nézni. A Mrs. Ratcliffe forradalma c. angol film esetében mégis megtörtént. Miről is van szó?
1968-ban egy Angliában élő kommunista eszmékkel megáldott család az NDK-ba költözik, hogy együtt építsék a szocializmust német elvtársaikkal. A beilleszkedés a család egy részének könnyen megy: az apa tanárként okítja a gyerekeket Marx eszméiből, míg a kisebbik lány besúgó, ügynök lesz, aki még saját családját is figyeli (hiszen az ellenség mindenhol ott van). A nagyobbik lány modern festészet, Andy Warhol, a rockzene és a szabadság híve, így neki az új élet az új országban kicsit sem tetszik. Mrs. Ratcliffe pedig nem áll sem a szocializmus oldalán, de nem is ellensége. Ő csak boldog anya és feleség szeretne lenni, de ebben családja és a rendszer is megakadályozza, ezért szép lassan elhatározza: családjával disszidálni fog.


Nem kétséges, hogy a Good Bye Lenin! óta nem hallottam még ilyen (a szocializmusról szóló vígjáték/szatíra) ötletet. Azonban amilyen jól indul, annál rosszabbá válik, ahogy haladunk a négy családtag viszontagságos történetében. (Apropó, kimaradt a bizonytalan és hallgatag nagybácsi, aki mintha csak díszként lenne a filmben. Végülis 5 ember is befér egy Moszkvicsba, menjen velük ő is - gondolta a rendező.)
A karakterek egyszerre hiteltelenek és hihetetlenül felszínesen vannak ábrázolva. A film stílusa, műfaja sem mentség erre, hiszen a már említett Good Bye Lenin! erre is képes volt.
Sokat lehetne a (egyébként budapesti) helyszínek, autók, épületek problémáival is foglalkozni, de ezt már több tanultabb kolléga megtette. Maradjunk annyiban: egyik sem korhű vagy az NDK-ba illő.
Ezen hiányosságok nélkül is lehetne egy nagyon jó (történelmi ismereteket nélkülöző) vígjátékot forgatni, de ez sem jön mindig össze. Persze lehet nevetni sok jeleneten, de ez nagyon kevés egy angol komikus filmtől, sokszor csap át egyszerre vicces-drámai (bár inkább egyik sem) jelenetek halmazába, és így a film szinte nyom nélkül megy el a néző mellett.


A Mrs. Ratcliffe forradalma ékes bizonyíték arra, hogy egy nagyon jó ötlet, egy szigorúan rövidített történelemkönyv és pár NDK-ban játszódó vígjáték ismerete még nagyon kevés egy jó film elkészítéséhez, főleg ha nincs jó forgatókönyvírónk, és nem tudjuk, mit is akarunk kihozni az egészből. Sajnos a szocialista rendszert ábrázoló újkori vígjáték kitűnő példája (a már említett Good Bye Lenin!) valahogy nem jutott el a film készítőihez.

verdeleth

(500) Days of Summer

Az utóbbi idők romantikus vígjátékainak megtekintése után rendszerint feltettem magamnak azt a két kérdést, hogy: 1. Minek vettem a fáradtságot, h megnézzem az adott filmet? 2. Hogy lehet, hogy ez a műfaj még életben van? Nemrég például a Sandra Bullock nevével fémjelzett Nászajánlatot (The Proposal) szenvedtem végig és (leszámítva a meztelenkedős jelenetet, ami pedig alapvetően nem e zsáner jellegzetessége) egyáltalán nem tudtam élvezni a filmet. Sőt, kínos kiszámíthatósága, elkeserítő ötlettelensége miatt azt hittem végleg kiábrándultam az effajta szórakozásból. Aztán valami isteni csoda folytán szemem ügyébe került a címben említett …Summer, és kimenekített csalódottságomból. Meglepően sok és jó minőségű kreatív energiát fektettek a mozi elkészítésébe, hogy elmondják azt, amit előttük már sokan-sokszor elmondtak (ti., hogy a szerelem igenis létezik). Mégis olyan jól esik újra és újra átérezni a bizonyosságot a vásznon villódzó fények hatására, legalábbis ha így van tálalva.

A világon ugyanis kétfajta ember él: nők és férfiak. Ez a tény pedig gyötrődésre predesztinál minden szerencsétlen romantikus hőst, egészen addig, míg rá nem lel élete szerelmére. Általában a beteljesedés pillanatában van vége a sztorinak, és nem kapunk választ arra, hogy mi van akkor, ha a kiválasztottnak mégsem hősünk a nagy Ő… Nos, itt éppen erről van szó. Esetünkben Tom (Joseph Gordon-Levitt, aki a Brick után itt is nagyot alakít), a jobb sorsra érdemes üdvözlőlap-szövegíró a film (s a sors szenvedő) alanya. Az ő Summer-höz (Zooey Deschanel, aki most is hozza a kicsit fura, de „van benne valami” lányt) fűződő érzéseiből mazsolázgatunk, előre-hátra ugrálva az 500 napos időintervallum különböző pontjai között. Ez a nem-lineáris, epizodikus szerkezet azért zseniális, mert lehetővé teszi, hogy egy-egy érzelmi kulcsjelenethez többször zökkenőmentesen visszatérjünk, és Tom éppen aktuális lelkiállapotának megfelelően értelmezzük újra a látottakat. Ráadásul ez a könnyed felépítés elbír olyan, egyébként széttartó részleteket is, mint a zenés-táncos musical betét, a „kamerába beszélős” monologizálás, vagy a mozivászon macskakörmei közé szorított Bergman-idézet. Mulattatásunkhoz a jól ismert romantikus sablonok kiforgatása is alapot szolgáltat. Viszonylag ritkán találkozunk például olyan jó fej főnökkel, aki alkalmazottai érzelmi állapotához igazítja feladataikat, vagy olyan filmvégi nagymonológgal, ami az égvilágon semmin sem változtat. És lássuk be, az sem túl gyakori, hogy a férfi főhős a film első fél órájában hihetőbbnek tarja a szerelem létezését, mint a Télapóét.

A teljesség kedvéért meg kell még említenem a film zenéjét is. Nehéz lenne elmenni mellette, ugyanis remekbe szabott, hangulathoz illő kis válogatás.

A kötelező elemek persze ebből a filmből sem maradhatnak el, így például a szenvedéstörténet végén menetrend szerint érkező happy end végül rendet tesz a világban, s a rózsaszín köd újból leereszkedik ránk. Ha elpárolog, feladatunk már csak annyi, hogy meghozzuk saját döntésünket a szerelem érzésével kapcsolatban: összeillő részletek által generált tündérmese csupán, vagy a végzet maga. Szavazás indul.