Vihar (Storm - 2009)

imdb

Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

A single man

Számtalan oka lehet annak, ha egy középkorú férfi egyedülálló. Előfordulhat, hogy olyan alkat, aki nem képes hosszútávon párkapcsolatban élni, meg az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs szerencséje és nem talált rá az igaz szerelemre, vagy mondjuk olyan a munkája, ami az elköteleződést egy nő irányába lehetetlenné teszi (értsd: titkosügynök). De talán amire a legtöbben elsőre gondolnak az az, hogy meleg. 1962-ben talán még kevesebben gondoltak erre első körben, de attól még lehetséges volt akkor is. George Falconer professzor középkorú, egyedülálló, és igen, homoszexuális. De a film nem róla szól, nem arról, hogy egyedülálló vagy, hogy meleg, hanem az igaz szerelemről és arról, hogy vajon hogyan képes annak elvesztését feldolgozni egy férfi, aki igazán szeret.

Sokakban manapság is viszolygást kelt, ha egy film melegekről szól, ezért fontosnak tartom újra megjegyezni, hogy ez nem a meleg büszkeség újabb mozgóképes alkotása, hanem egy nagyszerű kamaradráma szerelemről és veszteségről. Külön érdekessége a filmnek, hogy a rendezője, Tom Ford, nem is „igazi” filmes, hanem divattervező. 49 évesen debütált ezzel az alkotással nem is akárhogyan. A film mély érzékenysége és gyönyörűen komponált képei is valószínűleg a rendező beavatottságából és jobb rálátásából fakad, hiszen ő maga egy meglehetősen nőies világból érkezett, mint középkorú, meleg férfi.


A főszerepben Colin Firth tökéletes alakítást nyújt, minden pillanatban precíz és érzelem dús a játéka. Semmi buzisan hivalkodó vagy ripacs nincs benne. Egy szenvedő férfit látunk, akit veszteségének súlya a földre teper, ez a veszteség pedig a nagy betűs szerelem, az igazi társ elvesztése miatt érzett kín. Ugyan így a filmre is igaz mindez, nem egy tanmesével van dolgunk, ami próbálja nekünk elmesélni, hogy a melegek is emberek és ők is éreznek így, fogadjuk el. Nem tűntet semmi mellett és semmi ellen, csupán egy szerelmi történet utolsó napját mutatja be, az egyik fél egy hétköznapján keresztül.

George ízig-vérig londoni férfi, aki Los Angelesbe menekült, hogy ott kezdjen új életet, mint egyetemi professzor. Döntése jónak bizonyult, hiszen a nagy szerelmet is megtalálta itt, kapcsolatuk ugyan sosem lehetett nyilvános, de annál őszintébb és mélyebb volt. A történet maga ott kezdőik, hogy George hívást kap, amiből megtudja, hogy Jim autóbalesetben meghalt. A hír természetesen megrendíti, ám mégis úgy dönt, hogy megpróbálja tovább élni az eddig megszokott életét. Egy ilyen rutinszerű napját követjük nyomon, ami azonban kevésbé szokványos végéhez közeledik. Nem tud úgy tenni mintha mi sem történt volna, az emlékek újra és újra rátörnek, no meg külső erők is kizökkentik a mindennapi rutinból. Ennek ellenére alig várja, hogy a nap végén véget vessen saját életének. Ezek a már említett külső erők viszont pont ez ellen dolgoznak…


Mindenképpen meg kell említeni a film magába szippantó miliőjét. 1962 úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha csak egy Fellini filmbe csöppentünk volna. A film keretes szerkezete egy kissé elvont, de annál szebb foglalatot ad a filmnek. A zenéje olyan érzelmi többlettel ruházza fel, ami nélkül szinte értelmezhetetlen lenne a film. A filmzene ennyire erős jelenlétét, utoljára csak a Forrás című Aronofsky remekműnél éreztem. De nem csak zenéből áll ez a film, hanem rendkívüli aprólékossággal és kifejezőerővel komponált, valamint gyönyörűen fényképezett képekből is. Ezen is érződik a rendező eredeti szakmájából adódó tökéletes esztétikai érzéke. Tom Ford nagyon sok vágást használ, de ebből olyan kollázs alakul ki a film során, ami képes bármiféle szó nélkül átadni mindent, amit a főhős érez. Nem kell megijedni a film nem csak halál és szomorúság, humor is van benne, de a film egészéhez illő elegáns, kifinomult formában. Ha már Colin Firth játékát méltattuk ne menjünk el szó nélkül a többiek mellett sem. Az idő múlásával csak egyre szebb Julianne Moore a tőle megszokott színvonalon teljesít, csak úgy, mint a Jimet megformáló Matthew Goode vagy az Egy fiúról-ból is ismert Nicholas Hoult. Azon túl, hogy a történet maga ugyan Amerikában játszódik, a főszereplő karakterek angolsága olyannyira rátelepedik a filmre, hogy az is angollá lesz. Persze ez nem baj, további eleganciát ad a filmhez, ami amúgy is az erénye.


Nem csoda, hogy a premierjén, ami Velencében volt, oda voltak érte (Colin Firth-öt is díjazták), mert tényleg egy szokatlanul érett, már-már tökéletes és megindító filmhez van szerencsénk. Tipikusan az az alkotás, ami letaglóz és napokra befészkeli magát az ember gondolataiba, arra késztetve, hogy újra nézze meg. Lehet nekem is azt kéne, meg mindenki másnak is.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1315981/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=aypyJtHzC70

Bajcsináló

Dog Pound

A címben jelzett kutyaól nem más, mint egy montanai fiatalkorúak börtöne, vagyis egy újabb börtönfilmhez van szerencsénk. Láttunk már belőle nem egyet, nem kettőt, de úgy tűnik, hogy ez az intézmény kifogyhatatlan filmes alapanyaggal rendelkezik. Az utóbbi években készült kifejezetten jó, sőt néhány esetben (A próféta) briliáns börtönfilmek után kétséges, hogy lehet e még újat mutatni a műfajban. A Dog Pound megtekintése után ez az érzésünk csak tovább erősödik, annak ellenére, hogy kifejezetten erős filmmel van dolgunk.

A dramaturgiáját akár klasszikusnak is nevezhetnénk, hiszen ugyanazt a belső harcot, a börtön hierarchiájában a számára kijelölt helyre betagozódni nem akaró, a rendszerrel szembeszálló fegyenc történetét láthatjuk, mint a többi műfajtársában. Egyfajta karriertörténetként is értelmezhető, mintha csak egy gengszterfilmhez lenne szerencsénk, tulajdonképpen a végkifejlet is ugyanennyire kiszámítható. Az újfiúk bekerülnek, először ismerkedniük kell a körülményekkel, mindenki lábtörlőjének szerepével, amit azonban Butch (a három főhős vezetője) jelleméből fakadóan nem képes elviselni és gyorsan a tettek mezejére lép, hogy a rácson belül ő legyen az új főnök. Ez a harc persze áldozatokkal jár, amit egészen a végéig nem neki kell meghoznia. Ebből a rövid ismertetőből is jól látszik, hogy a Dog Poundot csak a cselekmény ismerete miatt senki sem fogja megnézni.


Ez a film abban különbözik a többitől, hogy egy más környezetet mutat be. Ez nem a tipikus, kőkemény fekete meg latino gyilkosokkal, unalmukban magukat szétgyúrt bűnözőkkel teli, és a még náluk is aljasabb és korruptabb fegyőrök uralta börtönkép, mint amit eddig megszokhattunk. Kis túlzással élve egy csendes, vidéki, szinte már családias nevelőintézményben járunk. Az itt fogvatartottak mind rossz útra tévedt tinédzserek, akiket nem is annyira büntetni szándékoznak, hanem inkább megnevelni, a társadalom normális tagjaivá formálni. Életkorukból fakadóan náluk talán még tényleg lehet is ilyen hatása a börtönnek. Viszont mivel mégiscsak olyan srácokról van szó, akiknek jó része súlyos testi sértésért, - esetleg még rosszabbért -, van itt, ezért az élet itt sem habos torta. A film ezen része tartalmazza a kötelező műfaji elemeket az új fiú összeverésétől a nemi erőszak jelenetig. Ezek a szcénák már-már klisések és mind valamelyik klasszikus előd klasszikus jelenetének az átvétele.


Amiben egyedi és szórakoztató tud lenni ez a film, az a hangulata, valamint a legapróbb részletekig felépített és ugyan ilyen bravúrosan ki is bontott karakterek. A főhősökről rögtön az elején kapunk egy rövid, de annál velősebb jellemzést. Megtudjuk ki miért került be, mi a fő jellemzője és milyen a mentalitása, kapunk egy biztos alapot, amire aztán már gyorsan lehet építkezni. Mivel már rögtön az elején megismerjük a szereplőket, szinte előre megmondható, hogy kivel mi fog történni, de ez nem amiatt van, hogy túlságosan kiszámítható lenne a cselekmény, inkább, mert annyira jól sikerül felépíteni a kartereket. Tudjuk milyenek, mire képesek, és ebből következőleg, hogy mit fogna tenni. Furcsa, de a Dog Pound nézése közben az az érzés támad az emberben, hogy egy angol filmet lát, ez lehet, hogy a kanadai stábnak és színészeknek köszönhető, mindenesetre határozottan jót tesz neki, ettől is kicsit egyedibb és európaibb lesz.

Ettől függetlenül a film ezen a ponton meg is reked, nincsenek benne olyan művészi finomságok, mint például a Prófétában, amik az átlag fölé emelnék, és olyan mondanivaló vagy őszinte brutalitás sem, mint, ami az Amerikai história X-et tette emlékezetessé. Mindenből nyújt egy kicsit, minden műfaji elemet jásznyi könnyedséggel prezentál, de amiben esetleg jobb, mint a többi hasonló film, az a szereplők erejében rejlik és a környezet sajátosságaiban. Nem tud kiemelkedni a börtönfilmek sokaságából, de tény, hogy nem is simul bele azokba. Egy kemény, őszinte zsánerfilm, ami néhol képes elhitetni a nézővel, hogy mélyebb annál, mint amilyen valójában, de ezek csak pillanatok, ennyi kevés. Mindenképpen egy üdeszínfolt lett, de nem örökérvényű alkotás. Azért nincs mit szégyellni, legalább egyszer látni kell.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1422020/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=2siaLI3BCHg

Bajcsináló

Napoleon Dynamite

Néhány évvel ezelőtt nagy sláger volt - és díjhalmozó az MTV Movie Awardson - Jared Hess gimis-lúzeres filmje a Napoleon Dynamite. Mondjuk ez nem akkora meglepetés annak fényében, hogy az MTV egyben a gyártó is, ez pedig egy igényes filmekre ácsingózó mozifogyasztónak nem feltétlenül jó hír. Ennek ellenére nincs is olyan nagy baj, mint ahogy azt az előjelek sejteni engedik. Jared Hess valahogy megpróbálta kielégíteni egy átlag MTV néző igényeit, mindeközben filmet is készítve. A viszonylagos siker talán annak köszönhető, hogy a szokásos karaktereket és történetet sikerült olyan környezetbe helyezni, ami egyedivé, de a többi hasonló filmhez képest mindenképpen eltérővé teszi a moziját.

Maga a történet semmi újat nem ad. Napoleon Dynamite egy született lúzer, aki ráadásul egy lúzer családba született bele. A bátyja vagy éppen a nagybácsija ugyan olyan freakek mint ő, sőt talán még rosszabbak. Ő abban különbözik - és itt nem csak a családtagjaitól, hanem a többi hasonló karaktertől is -, hogy tudja is magáról, hogy az. Nem is akar és nem is fog megváltozni, csupán megtalálja a helyét a társadalmi hierarchiában és a tánc révén az életben. Napoleon még véletlenül sem egy szimpatikus figura, agresszív és ki tudja mire föl, de még nagyképű is, nem válik rokonszenvessé egy pillanatra sem.


Mindez persze még nem lenne elég egy jó filmhez, a siker igazi kulcsa a film hangulata. A történet ugyan is a 90-es évek retrójában játszódik, Jared Hess ezzel az életérzéssel, korszellemmel, hangulattal szinte ugyan olyan jól játszik, mint ha csak Wes Anderson rendezte volna. A film atmoszférája ettől olyan izgalmassá válik, hogy még azt is elbírja a film, hogy nincs igazi története, ami van az is visszaköszönt már nem egyszer a filmtörténet során. Emellett természetesen a fantasztikus átváltozáson átment színészgárda – élükön Jon Hederrel - játéka, jelenléte is említést érdemel. Napoleon karakterét a műfajtól szokatlan módon rendkívüli aprólékossággal felépítette, ettől olyan meggyőző és tenyérbe mászó.


Összességében a film nagyon furcsa hatást vált ki, alapjáraton élvezhető, jó szórakozást nyújtó alkotásról van szó, de mindemellett, ha az embernek bejön ez a hangulat, akkor még mindig jobban teszi, ha a már említett mester filmjei után nyúl. Vígjátékból is láttunk már jobbat és mégis. Az MTV szintjét messze meghaladja, habár az sem véletlen, hogy csak ott tudott díjat nyerni. A színvonala és a stílusa miatt egy rétegfilmnek kéne lennie, talán az is csak kicsit többen látták. Mindenesetre ígéretes kezdés egy tehetséges rendezőtől, csak így tovább.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0374900/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=CWIvA8ZstWg

Bajcsináló